A vigasztalás Istene

 
 

Manapság kissé elkopott a vigasz-vigasztalanság szavaink íze. Az igealakokat ugyan – vigasztal, vigasztalódik – használjuk még, bár egyre inkább komikus értelmű
szókapcsolatokban.

Hol ezzel, hol azzal vigasztalódunk, azaz töltjük be bevallott, bevallatlan szükségleteinket. Ezek legnagyobbika a szeretet utáni vágy, amely elfogadottságot, intimitást és valahová tartozást keres. Szeretetre való éhségünket “elverhetjük” ugyan gyors megoldásokkal, de azokat mindig hiányérzet, lehangoltság követi. Sokszor talán eszünkbe se jut, hogy Isten maga szeretne vigasztalásunkra sietni akár közvetlenül, akár másokon keresztül, hogy betöltse a fájó ürességet.

Igen, Isten vigasztal. Ezt a tevékenységét legtöbbször Lelkének tulajdonítjuk, akit Vigasztalónak emlegetünk. Szeretnénk vezetése alatt élni, nemcsak tudni, hanem tapasztalni is, hogy általa jelen van életünkben Isten, és hogy ez a jelenlét alapvetően örömmel tölt el, ami a vigasztalás egyik jele. De mit is rejt tulajdonképpen ez a kissé megdohosodott szó? Miből tudhatjuk, hogy Isten vigasztal minket? Mennyire hagyatkozhatunk az érzéseinkre, hiszen azok jönnek-mennek, felerősödnek vagy eltűnnek? Sokszor hallhatjuk prédikációkban is, hogy nem az érzés számít, hanem a hit, a kitartás és így tovább, mintha hitünknek csak az értelmi belátásunkat és az akaratunkat kellene áthatnia.

Aki valaha is elmerészkedett egy Szent Ignác-i lelkigyakorlatra, akarva-akaratlanul is szembesült a következő kérdéssel, amit kísérője tett fel: “Mit éreztél, mit tapasztaltál az imában? Mi mozgatta meg a szívedet?” Igen. Szent Ignác – és vele együtt minden nagy lelki mester – hiszi és vallja: Isten nem ódzkodik attól, hogy eszünk és akaratunk csatornája mellett az érzelmeinken keresztül is közeledjen hozzánk. Ez a közeledés persze nem szirupos szentimentalizmus. Isten jelenlétében megélt érzelmekről van szó, amelyeket Isten átimádkozott szava, a Szentírás fakaszt bennünk. Nem mintha értelmünk vagy akaratunk ki lenne zárva ebből a folyamatból. Először ugyanis fel kell fognunk Isten üzenetét, s aztán kitartani az imában, még akkor is, ha sokáig ezerfelé ugrálnak gondolataink. Aki azonban időt ad magának a lecsendesedésre, az előbb-utóbb megtapasztalja, hogy gondolatai az Ige köré rendeződnek, s lassanként érzelmei is előbukkannak. Mindenkinek vannak tapasztalatai arról, hogyan is mozdul meg a szíve és a zsigerei, amikor egy-egy várt vagy váratlan üzenetet kap, valakivel találkozik vagy éppen egy esemény kellős közepén találja magát. Így van ez az Isten szavával való találkozásban is: megmozgat. Erről számol be már Jeremiás: “Ha rátaláltam igéidre, eledelemmé váltak, igéd nekem örömöm és szívem vidámsága lett.” (Jer 15,16) A találkozás azonban nem feltétlenül és mindig örömteli. Néha kardként hatol belénk az Ige, ahogy a Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz: “Isten szava eleven, átható, minden kétélű kardnál élesebb.” (4,12). Bármily meglepő, Szent Ignác szerint mindkét tapasztalat lehet vigasz, sőt ezek mellett egy harmadik formában is tapasztalhatjuk Isten jelenlétét. Lássuk, hogyan!

1. Ignác lelkigyakorlatos könyvében írja: “Vigasznak nevezem azt, amikor a lélekben valamilyen benső megmozdulás támad, aminek következtében a lélek lángoló szeretetre gyullad Teremtője és Ura iránt. Következésképpen, amikor már a föld színén semmi teremtett dolgot sem tud önmagért szeretni, hanem csak azok Teremtőjében.” (Lgy 316) E régies megfogalmazás föltételezi, hogy van bennünk egy benső irányultság, amely alapvetően Istenre fi gyel, és jelenlétét keresi. Aki lelkigyakorlatra jön, már hordozza magában ezt a keresést, hiszen enélkül el sem szánta volna magát, hogy néhány napot visszavonulva töltsön. Lelkigyakorlatos kísérőként többször lehettem tanúja, hogyan válaszol Isten az őt kereső embernek. Emlékezetes számomra az a lelkigyakorlatozó, aki háromnapos lelkigyakorlata alatt szinte semmiféle benső megmozdulást nem tapasztalt imáiban. Ezeket száraznak élte meg, s egyfajta csöndes rezignációval vette tudomásul, hogy Isten hallgat. Biztattam azért, hogy a lelkigyakorlat végén végezze el a szokásos visszatekintést. A visszatekintésben – amely maga is egy imagyakorlat – váratlan dolog történt: miközben a három nap szegényes kis imatapasztalatait összegezte magának, hirtelen belső szóként és igen nagy örömként fakadt föl benne Isten jelenlétének tudatosulása: “Hiszen én mindvégig veled voltam.” Jézus ígérete – “veletek vagyok minden nap” (Mt 28,20) – élő valóság lett számára a pillanat töredékrésze alatt. Egyszerre más szemmel tudott önmagára és az eltöltött időre tekinteni. Isten válaszolt legmélyebbvágyára, a szeretet utáni vágyra, pusztán csak nyitva kellett tartania szíve mélyén ezt a vágyat.

Isten időnként valóban megajándékoz ilyen emlékezetes találkozásokkal. A kísértés az lehet, hogy kisajátítsuk magunknak az élményt magát. Akarva- akaratlanul is ragaszkodni kezdünk hozzá, és konzerválni akarjuk. Olyan ez, mint amikor valaki ajándékot kap, s annyira az ajándékra fi gyel, hogy lassanként elfeledkezik az ajándékozóról. Ilyenkor aztán átesünk a vigasztalanságba, amelynek egyik formája Szent Ignác szerint az, hogy lelkünk elsötétül, alacsony és földi dolgok felé kezd vonzódni, zaklatásokat, kísértéseket és nyugtalanságot szenved (vö. Lgy 317). Isten – szerencsére – nevelni tud minket ezzel a vigasztalansággal. Megértjük ugyanis – mondja Ignác -, hogy “nem tőlünk függ a nagyfokú áhítat, a bensőséges szeretet sem bármilyen más lelki vigasz megszerzése vagy megőrzése, hanem minden Istennek, a mi Urunknak ajándéka és kegyelme.” (Lgy 322)

2. Vigasztalanság persze nemcsak abból fakadhat, hogy túlságosan őrizgetni akarunk valamilyen lelki ajándékot. nSokszor észre sem vesszük ezeket, mert bensőnk nincs ráhangolódva a Lélek fi – nomabb indításaira. Benső durvaságunk – amely legtöbbször a megkérgesedett bűneinkből vagy egyszerűen csak önközpontúságunkból fakad – már fel sem tűnik. Benső irányultságunk lefelé húz, Istentől távolodunk. A Lélek ilyenkor leginkább a lelkiismeret szaván, egy-egy értelmi belátáson keresztül közeledik. Ez is elég azonban ahhoz, hogy lassanként érzelmi skálánk rezonálni kezdjen. Ez válthat ki bennünk egy-egy felszabadító sírást, amely már a vigasz jele. Ignác szerint ugyanis “úgyszintén vigasz az, amikor a lélek könnyeket hullat, amelyek őt Urának szeretetére indítják, történjék ez akár a bűnei, akár a Krisztus Urunk szenvedése miatt érzett bánatból, vagy más, egyenesen az ő szolgálatára és dicséretére irányuló dolgok miatt” (Lgy 316). Ez lenne hát a vigasz második formája. Kiemel az önpusztító bűntudatból, és elvezet a “szeretett bűnös” mivolt megtapasztalására: bűneim ellenére Jézus személyes szeretetét élvezhetem. Lehet persze jó dolgok miatt is – örömünkben – sírni, vagy egyszerűen azért, mert rádöbbenünk: Isten személyesen ismer és szeret minket Fiában. Egy idősebb lelkigyakorlatozó meglepve osztotta meg velem egyszer imatapasztalatát. Hosszú idő óta élt aktív keresztény életet, mégis hiányzott istenkapcsolatából a személyesség. A lelkigyakorlat egyik imájában – ahogy Ignác javasolja – Jézussal mint megfeszített baráttal folytatott imabeszélgetést. Könnyekig megrendülve érezte át azt, amit Szent Pál is kifejez a Galata-levélben: “szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) A kinyilatkoztatásból ismert megváltottság most már nemcsak tudásként, hanem tapasztalatként élt benne.

3. Mindeddig heves érzelmekről volt szó: lángoló szeretetről vagy könnyhullatásról. Mindkettő végigkísérheti lelki életünket, többnyire egy-egy megtéréshez, újrakezdéshez, krízisből való kilábaláshoz kapcsolódva. E tapasztalatok azonban lehetnek alkatunktól függőek is. Isten ugyanis alkalmazkodik szeretetigényünk sajátosságaihoz. Ami az egyik embernek két könnycsepp, az a másiknak két telesírt zsebkendő. Ignác szerint azonban a vigasznak van egy harmadik formája is, amely a reményt, a hitet, a szeretetet és a benső örömöt gyarapítja az emberben oly módon, hogy “a mennyei dolgok felé és saját lelke üdvözítésére hívja és vonzza az embert, miközben megnyugtatja és megbékélteti lelkét az ő Teremtőjében és Urában” (Lgy 316).

Úgy tűnik, a heves érzelmek itt már elmaradnak, helyükre csendes öröm és béke költözik. Mindez lelki/érzelmi érettségünkkel is összefügg, ennél azonban többről van szó. A remény, a hit és a szeretet ugyanis nem egyszerűsíthetők le pszichés érettségünk síkjára. Olyan spirituális ajándékok, amelyek egyszerre nyitnak meg Isten, a másik ember és a közösség felé. A “mennyei dolgok” és a “lélek üdvössége” – amelyeket Ignác emleget – nem elszakítani akarnak a földi valóságtól, hanem éppen ebben a valóságban várnak felfedezésre. Ez a valóság pedig a bennünk és köztünk növekvő Isten Országa, amelynek a jele – Szent Pál szerint – “igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17).

A Szentlélekben megélt öröm már nem pontszerű fellángolás vagy egy felszabadító sírás eredménye, hanem a benső békéhez kapcsolódó állapot, amely akkor is felfedezhető, amikor tartósan hordozzuk a magunk vagy mások terhét. Akárcsak az a szerzetesnő, aki kétnaponta járt dialízisre, és ezt a kezelést lelkigyakorlata alatt sem függeszthette fel. A lelkigyakorlat egy adott pontján felvetődött benne a kérdés: van-e még értelme a húsz év óta tartó heti háromszori tortúrának? A gondolat inkább szomorúsággal és elhagyatottság érzéssel töltötte el. A vigasztalanságnak azok a jelei tükröződtek benne, amelyeket Szent Ignác így fejez ki: “a lélek egészen restnek, lanyhának, szomorúnak, Teremtőjétől és Urától mintegy elszakadva érzi magát.” (Lgy 317) Jézus szegénységét és szenvedésben tanúsított türelmét szemlélve azonban visszaköltözött lelkébe a béke és a meggyőződés: igen, még folytatnia kell a kezelést, nem mondhat le róla. Döntését mély öröm és elégedettség kísérte.

Isten a vigasz- és vigasztalanság tapasztalatokon keresztül a Vele és másokkal való személyes szeretetkapcsolatra, önmagunk helyes ismeretére és elfogadására, végül tartós örömre és békére szeretne nevelni minket. E három együtt alkotja minden jó döntés és elhatározás alapját. Bízhatunk-e a vigasz állapotából születő elhatározásainkban? A kérdésre a következő számban még vissza kell térnünk. Elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy tudatosítjuk magunknak: keresztény hivatásunk arra szól, hogy az Istentől kapott békében és örömben éljünk, és mindezt továbbadjuk környezetünknek. Erre érzett rá Szent Ignáccal együtt számos lelki mester Szent Pálig visszamenőleg, aki így fogalmazta meg apostoli küldetését: “Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal.” (2Kor 1,3-4)

Bartók Tibor SJ

 
 

Kedves Érdeklődő!

November 26-ig az emailek és jelentkezések feldolgozása szabadság miatt szünetel. November 27-től a jelentkezéseket beérkezési sorrendben dolgozzuk fel.

Köszönjük megértésüket.