Egy lelkigyakorlatozó vallomása

Miért végeznénk lelkigyakorlatokat? Kinek ajánlható? Milyen kihívások és milyen vágyak „szükségesek” ahhoz, hogy valaki lelkigyakorlatokra szánja el magát?

Lelkigyakorlatos házakat rendszerint természetközeli, csendes helyeken találhatunk. Vannak csoportos, együtt imádkozós lelkigyakorlatok, és szerveznek olyanokat is, amelyeken a lelkigyakorlatozók ugyan együtt tölthetik az imaidőket, esetenként együtt böjtölnek, ugyanakkor mindenkinek van személyes kísérője is. A lelkigyakorlatok fontos velejárója, hogy a lelkigyakorlatozó nem csak hallgat és csendesen imádkozik, hanem beszél is: a személyes kísérőjének, vagy az imacsoportban a „megosztások” során. A csendes visszavonulásnak köszönhetően, a rendszeres imaidők, a figyelem gyakorlása és a tudatosság növekedése következtében a lelkigyakorlatozónak előbb-utóbb megmozdulnak személyisége mélyebb rétegei. Világosabban kezdi látni saját magát, helyzetét a világban, viszonyrendszereit, máshogy érinti meg a csend, mélyebben hatnak a Szentírás szavai. A lelkigyakorlatozó „megvilágosodásának” sokféle útja van, a „gyógyulásnak” mégis megfigyelhető egy eléggé kitaposott ösvénye. Most egy ilyet vázolunk fel.

A gyakori „panaszok”
Nem éreztem jól magam a bőrömben. Szeretni akartam az embereket, a legkisebb bosszúságtól mégis indulatos lettem, megsértődtem, másokat és főként magamat hibáztattam. Nem szűntem meg panaszkodni. Indulataim, érzéseim, tetteim nem egyeztek meg azzal, amit tenni szerettem volna. Amint Szent Pál mondja, nem azt teszem, amire vágyok, amit szeretnék, hanem azt, amit nem akarok tenni. Rajtam is olyan erők lettek úrrá, amelyek erősebbek voltak az akaratomnál. Kétségbe vontam az ember szabadságát. Próbáltam imádkozni, de képtelen voltam összeszedett lenni és időt szakítani az imára. Nem tudtam nyugton, egy helyben maradni. Gondolataim össze-vissza kalandoztak, mindig máshová, mint ahová szerettem volna őket terelni, mert nem tudtam őket irányítani. Egy bizonyos gondolatnál nem tudtam megmaradni. De nemcsak az imában. Igazából sosem ott voltam, ahol éppen voltam. Ha dolgoztam, ha beszélgettem valakivel, máshol járt az eszem. Nem tudtam szívből örülni, nem tudtam az életemet szeretni, nem láttam az értelmét semminek.

Testi-lelki nyugtalanság
Egészségügyi problémákkal küszködtem. Orvosokhoz jártam. Azt mondták, nincs semmi bajom. Nem tudnak rajtam segíteni. Mégis egyre rosszabbul éreztem magamat. Egy barátom ajánlotta, hogy menjek pszichológushoz. Megpróbáltam. De nem pszichológusra volt szükségem. Nem arra, hogy valaki megmondja, mi a bajom. Nem a bajom okainak megtalálására volt szükségem. Gyóntató atyához mentem. Rövidke gyónás után ő is pszichológushoz küldött. Engedelmeskedtem. Felkerestem, akit ajánlott. Pszichiáter volt. Már a második alkalommal egy halom gyógyszert írt föl. Ez nem tetszett. Nem megkerülni akartam a nyugtalanságaimat különféle vegyületek révén. Még nem tudtam megnevezni, mi hiányzott, de biztos voltam benne, hogy nem ez az út. Érzéseimet, életérzésemet nem elkábítani akartam, hanem elviselni. Azt megtanulni, hogyan kezeljem őket. De akkor még nem tudtam ezt így néven nevezni.

A bevett módszer nem segít
Csalódtam a gyónás gyógyító erejében és gyóntatómban. Miért küldött pszichiáterhez? Amikor paphoz fordultam, nem azt vártam tőle, hogy továbbküldjön egy „szakemberhez”. Vallásos útmutatást kerestem volna: szertartásai, prédikációi, az evangéliumok mindig kegyelemről, gyógyulásról, megváltásról szóltak. Azt reméltem, nála, a papnál, megtapasztalhatom. Talán ő sem hitt igazán Istene gyógyító erejében? Vagy csak le akart rázni magáról, mert terhes lettem számára a problémáimmal? Talán sajnálta volna rám pazarolni az idejét? Talán nem bízott igazán az imaéletben mint a kegyelem forrásában? Talán azért nem, mert ő sem tapasztalta még meg? Igazi lelki vezetőt mégsem magam kerestem. Jött. Lett. Rám talált. Nem sajnálta az idejét. Pénzt sem kért. Engem sem kímélt. Tanácsot nem adott. Megkívánta, hogy nyolc napon át lelki gyakorlatokat végezzek. Ellenálltam. Csak két év múlva szántam rá magam, hogy elmenjek hozzá. De akkor sem vettem még komolyan. Fegyelmezetlen maradtam. A kurzusra megkésve érkeztem, s a befejezése előtt elutaztam.

Csöndes gyógyulás
Pedig csendre és fegyelemre volt szükségem. A csendre vágytam is, de a hozzá vezető út kihívásait még nem vállaltam. De már próbálkoztam vele. Öt éven keresztül. Azt hittem, a gyakorlatot ki kell bírni. Fogcsikorgatva próbáltam csendet, fegyelmet, összeszedettséget, imát tanulni. Nem ment. Mégis a csend és a testem fegyelmezése volt az első lépés, hogy megváltozzon bennem valami. A vak Jacques Lusseyran írja, mennyire megijeszti a sok szó, ami a rádióban, tévében elhangzik; úgy – internet akkor még nem volt! –, hogy valójában senkinek sem szól. Zavarja az élet termékeny csendjét. Túl sok a szó, túl sok a kép, túl sok a terv, túl sok az „én”. „A csend bizonyult a legjobb módszernek – írja Scott Peck baptista pszichiáter –, hogy a színlelés megtörjön.” Mert magam álltam magamnak útjában. De ezt csak utólag vehettem észre. A csendet nem „csinálod”. Jön feléd. Elég, ha kimégy az erdőbe sétálni, és nem a gondolataiddal foglalkozol. Ilyenkor döbbenhetsz rá, talán először, hogy terveid, vágyaid, gondjaid mennyire akadályozzák, hogy a csend, az élet jöhessen feléd. A fegyelem nem abban áll, hogy magadat fegyelmezed, hogy megpróbálod kibírni az életet. Az életet csak engedned lehet. Hogy lehessen, ami van. Még ha fáj is. Még ha nem is saját elképzelésed valósul meg. Különösen éppen akkor állsz az élet útjába, ha vágyaidat kívánod tűzönvízen át kierőszakolni, ha nem tudsz lemondani arról, amit nem ad meg neked az élet.

Figyelmes szeretet
Mégsem a lemondást gyakoroltam. Még nem is Istent kerestem. Csak feléje figyeltem. Az életre figyeltem, ami belőle jön felém. Az életet nem én „csinálom”, hanem felfedezem, megszeretem; engedem, hogy szolgálatába állítson. Elidőzök benne, érdeklődve, befogadva. Nem akadályozom, hogy az örök Ige, Krisztus lelke megtestesülhessen bennem, hogy megvalósulhassanak mindnyájunkban a Teremtő tervei. Gyakorlataidnak, imagyakorlataidnak még sikerülni sem kell. Csak időt szakíts a figyelemre. Minden nap. Mindig újra. És csodák csodája: a csendes figyelemben az életed rendeződhet. Életszemléleted változhat. Kevésbé leszel te a fontos. Fontosabb lesz az élet, Isten. Mindenben, mindenkiben, még a halálon át is működő Valóság.

Mustó Péter SJ

Megjelent A Szív 2011 júliusi számában

2013. január 14., Írások és Felvételek