Elhunyt P. Ambrus Lóránt SJ

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya nevében feltámadásba vetett hittel,

a találkozás reményében és rendtársunk iránti nagy szeretettel vettünk búcsút

P. AMBRUS LÓRÁNT SJ testvérünktől,

aki életének 82., szerzetesi hivatásának 60., papságának 57. évében
2012. november 7-én befejezte földi életét.

Gyászmiséje és temetése 2012. november 30-án, pénteken, 18 órakor volt a jezsuiták Jézus Szíve Templomában.

P. Ambrus Lóránt Budapesten született 1931. október 8-án. Középiskolás korában a szatmárnémeti jezsuita konviktus, a kalocsai és pécsi gimnáziumunk tanulójaként ismerte meg a jezsuitákat. Filozófiai és teológiai tanulmányait 1950-56 között Egerben végezte. Az üldözött jezsuita rendbe 1952-ben lépett be. 1956. június 17-én szentelték pappá, majd ezt követően több évtizedig tartó kápláni éveit Rudabányán, Diósgyőrben, Budapesten, Sajószentpéteren töltötte. A budavári Mátyás templomban 23 évet töltött káplánként. 1980-tól édesanyját három évig ápolta. 1989-ben hivatalosan is csatlakozhatott az újrainduló jezsuita provincia kötelékébe. A Mária utcai templomban öt évig volt a Provinciális sociusa. Ezután Szegeden dolgozott négy évig novíciusmesterként, majd a szegedi szeminárium spirituálisaként, végül Dobogókőn lelkigyakorlatos szolgálatban.

2011-ben költözött a Szent Erzsébet Otthonba.

Önéletrajza

1931-ben születtem Budapesten. Apai ágon Erdélyből származom ükapám és dédapám még Nagybányán született, de nagyapám és édesapám már a Felvidéken, onnét kerültek Budapestre. Anyai ágon Székesfehérvárra és a felvidéki Ipolyságba vezetnek a szálak. Vándoréletük tisztviselői mivoltuknak volt a következménye, gyakran helyezgették őket. A magasabb beosztás is legtöbbször ezzel járt.

Gyerekkoromban édesanyám volt rám legnagyobb hatással, sokat foglalkozott velem, és később az öcsémmel, együtt imádkoztunk és olvastuk a szentírást. Mindig fűzött hozzá magyarázatot. Az első szentgyónásra és szentáldozásra is ő maga készített fel, csak az maradt meg bennem, amit tőle tanultam, nem az, amit a hittanórákon.

Négy év elemi iskola után a szatmárnémeti jezsuita konviktusba és az ottani kir. kat. gimnáziumba kerültem, itt ismerten meg a jezsuitákat. Az elsők voltak P. Kollár mint prefektus és P. Fenyővári mint szakaszmagiszter. A második év végén következett a német megszállás, ekkor haza kellett jönnünk. A következő iskolaév helyett Budapest ostromát kellett átélnem. A bombázások és aknatüzek réme nyomasztó álomképek formájában azóta is többször előjött és előjön lelken legmélyéről. Hatodikos koromra kerülhettem ismét a jezsuiták kezei közé, ezúttal Kalocsán. P. Tüll volt a rektor, P. Horváth Kálmán a szakaszmagiszterem és P. Cserepes a lelkiatyám.

Az államosítás után a rendi elöljárók a pécsi Ignatianumban gyűjtötték össze azokat, akik belépési tervekkel foglalkoztak, így kerültem l949-ben a pécsi rendházba. P. Pálos volt a rektorunk és P. Pethő az igazgatónk. 1950-ben érett érettségiztünk utána examináltak bennünket. Ezután társaim hazamentek, de én még ott maradtam a házban, és így részem lehetett a júniusi elhurcolásban és a mezőkövesdi deportációban.

Első dispozicióm az egri szemináriumba szólt, ahol meglepődve láttam viszont kandidátus társaimat. Egy ottani noviciátust azonban nem sikerült megvalósítani. Ezért a harmadik év elvégzése után el kellett hagynom a szemináriumot. Pesten egy albérletbe költöztem és P. Luzsinszky irányításával megkezdődött a noviciátus. Boór Jánossal és Sárdy Péterrel laktam együtt a Ráday utcában. Közben műtőssegédként dolgoztam a Rókus kórházban.
A kánoni év letelte után visszamehettem Egerbe, ott tettem le titokban a fogadalmakat P. Rozmán kezébe. 1956. június 17-ikén szenteltek pappá. Úgy tartottak nyilván, mint egyházmegyés papot. Sokak szemében azonban mindvégig gyanús maradtam és azt a kérést tették fel állandóan: „Mimért lettél pesti létedre egri pap?” Nem is vittem sokra, nem kaptam önállóságot. Végül rászántam magam, hogy visszatérek saját esztergomi egyházmegyémbe, de itt is gyanús maradtam. A kérdés most így hangzott: „Téged Egerben szenteltek, hogyan kerültél mégis Budapestre?” Itt se lehettem önálló.

Harminchárom éves káplánságom alatt legfőbb és legszebb tevékenységem a hitoktatás volt, nagyon szerettem a gyerekeket, minden helyemen szerveztem ministránsgárdát és ifjúsági csoportokat. A budavári Mátyás templomban 23 évet töltöttem, ezalatt különös élmény volt, hogy egykori tanítványaim gyermekei is később tanítványaim lettek.

1980-ban édesanyám combnyaktörést szenvedett, ettől kezdve három éven át ápoltam otthon. Nagy telki élmény volt ez. Isten megengedte, hogy kezeim közt halhatott meg, csendesen, békében.

Végre 1989-ben Paskai bíboros úr exkardinált, hivatalosan is átengedett a rend kötelékébe. A Mária utcában öt évig voltam P. Provinciális sociusa, majd Szegedre kerültem novíciusmesternek. Az akkori novíciusok ellenséges érzülettel fogadtak, amint később ezt ők maguk is bevallották, ez nagyon sok szenvedést okozott nekem. Nehezen tudtam megszokni Szegedet. Később azonban fokozatosan egyre több öröm és kegyelem forrása lett számomra a noviciátus. Nem győzök hálát adni Istennek, hogy itt lehetek. Én magam is az Úr közvetlen novíciusa lettem, mert nagyon mélyen kezdett formálni.

Ez még jelenleg is folyamatban van, amikor lábadozok egy kettős agyvérzés után, és igyekszem begyakorolni, hogyan kell életemet újra és újra tudatosan, ténylegesen Isten kezébe helyezni.

Szeged, 1997. március 11.

P. Ambrus Lóránt SJ

2012. november 8., Nem kategorizált