Előszó és bevezető a Zarándok elbeszéléséhez

Jerónimo Nadal előszava
1
Más atyákkal együtt hallottam Ignác atyánktól, hogy három kegyelmet kért Istentől, mielőtt az életből elköltözne: az első, hogy a Szentszék hagyja jóvá a Társaság szervezetét; a második ugyanez a Lelkigyakorlatokra; a harmadik pedig, hogy befejezhesse a Rendalkotmány szerkesztését.
2
Visszagondolva erre, és látva, hogy mindhárom vágya teljesült, attól tartottam, hogy az Úr elszólítja a boldogabb életre. Mivel tudtam, hogy a szerzetesi intézmények alapító atyáinak szokása volt lelki útravaló formájában fiaikra hagyni néhány tanácsot, amelyről úgy ítélték, hogy segítheti őket eljutni a tökéletes erényekre, kerestem a pillanatot, amikor alkalmatlankodás nélkül kérhettem ezt Ignác atyánktól. 1551-ben, mikor egy alkalommal együtt voltunk, Ignác atyánk így szólt: „Magasabban voltam az imént az égnél is”. Úgy gondolom, lelki elragadtatása volt, amilyenben többször szokott része lenni. A legmélyebb tisztelettel megkérdeztem: „Atyánk, mit jelent ez?” Ő azonban más irányba terelte a beszélgetést. Mivel úgy gondoltam, hogy itt a kedvező alkalom, kértem atyánkat, mesélje el, miképpen vezette az Úr megtérésétől kezdve, hogy ez legyen számunkra végrendelete és atyai tanítása. Ezt mondtam neki: „A három kegyelmet, amelyre vágytál halálod előtt, megadta Isten, most attól tartunk, atyánk, hogy magához szólíthat”.
3
Atyánk elfoglaltságával mentette ki magát, mondván, hogy sem hajlandósága, sem ideje nincs most rá. Azután mégis így szólt: „Mondjatok három misét ebben az ügyben, te, Polanco, Pontius, és miután imádkoztatok, mondjátok meg, mit gondoltok”. „Atyánk – mondtam – ugyanaz lesz a véleményünk, mint most.” „Tegyétek csak meg, amit mondok” – folytatta nagyon szelíden. Miután három misét bemutattuk és beszámoltunk neki arról, hogy ugyanazon a véleményen vagyunk, akkor megígérte kívánságunk teljesítését.
Amikor egy év múlva ismét visszatértem Szicíliából, hogy Spanyolország felé vegyem utamat, megkérdeztem atyánkat, tett-e valamit az ügy érdekében. „Semmit”, válaszolta. 1554-ben visszatértem Spanyolországból és ismét érdeklődtem. Ekkor én sem tudom hogy, hogy nem, de meglehetősen bátran mondtam atyánknak: „Körülbelül négy éve kérlek, nem csak én, de más atyák is, magyarázd el nekünk, atyánk, hogyan alakított téged az Úr megtérésed kezdetétől fogva. Bízunk benne és tudjuk, hogy ez nekünk és a Társaságnak hasznunkra válna. Mivel pedig látom, hogy nem teszed meg, ki merem jelenteni a következőt: ha megadod, amire annyira vágyunk, akkor a lehető legjobban fogjuk felhasználni, ha pedig nem adod meg, lelkünk akkor sem csügged el, hanem ugyanolyan erősen bízunk az Úrban, mintha mindent leírtál volna.”
4
Atyánk semmit sem válaszolt, hanem – ha jól emlékszem, még aznap – magához hívta Luis Gonçalves atyát, és elkezdte az elbeszélést, amit ez a kitűnő emlékezőtehetségű páter később le is írt. P. Luis Gonçalves választó rendtag volt az Általános Rendgyűlésen, ekkor választották meg Laínez általános rendfőnök atya asszisztensének. Később Sebestian portugál királyt oktatta a tudományokra és keresztény életmódra ez a buzgóságáról és rendkívüli erényességéről ismert páter. Részben spanyolul, részben olaszul írt, ahogy éppen kéznél voltak az írósegédek. A latin fordítást a nagy tudású és buzgó P. Hannibal Coudret készítette. Mindketten élnek még, a szerző és a fordító is.

Louis Gonçalves da Câmara bevezetője
1
Egy péntek reggel, Havas Boldogasszony ünnepe előtt, 1553. augusztus 4-én, az úgynevezett hercegi ház vagy lakosztály melletti kertben kezdtem atyánknak beszámolni lelki életem néhány kérdéséről. Említettem többek között a hiú dicsőségvágyat is. Atyánk azt a gyógyírt ajánlotta, hogy minden ügyemet gyakran hozzam kapcsolatba Istennel és igyekezzek felajánlani neki minden jót, amit találok magamban: ismerjem el, hogy mindez az Ő ajándéka és adjak hálát érte. Úgy beszélt ezekről a dolgokról, hogy nagy vigasztalásban volt részem, és nem tudtam visszatartani könnyeimet. Atyánk elmondta, hogyan küzdött ő maga is két éven keresztül ez ellen a hiba ellen, olyan erőfeszítéssel, hogy amikor Barcelonában készült felszállni a Jeruzsálembe induló hajóra, senkinek sem merte elmondani, hogy Jeruzsálembe utazik. Más hasonló esetekben is így tett. Hozzátette ehhez azt is, hogy később mindig nagy béke volt a lelkében.
Talán egy vagy két órával később, amikor asztalhoz ültünk, és magiszter Polanco és én együtt ettünk vele, elmondta atyánk, hogy magiszter Nadal és a Társaságból mások is sokszor fordultak hozzá egy különleges kéréssel, de még semmilyen döntésre nem jutott ezzel kapcsolatban. Most, miután velem beszélt és visszament a szobájába, erős hajlamot és vágyat érzett rá, hogy teljesítse azt a kérést. Úgy beszélt, mint akinek Isten világosan megmutatta, hogy mi a teendője, és eltökélte magát, hogy megteszi, vagyis elmond mindent, ami a lelkében történt egészen a mai napig. Azt is eldöntötte, hogy én legyek az, akinek elmondja ezeket a dolgokat.
2
Atyánk ebben az időben nagyon beteg volt, és egy napot sem igen adott magának az életben maradásra. Ha valaki olyasmit mondott, hogy „két hét múlva elintézem”, vagy „mához egy hétre”, atyánk mindig felkapta a fejét és megjegyezte: „Hogy-hogy? Gondolod, hogy még életben leszel akkor?” Mindamellett ez alkalommal azt mondta, reméli, hogy három vagy négy hónapig még életben marad, és ezt a feladatot befejezi. Amikor másnap beszéltem vele, és megkérdeztem, mikor szeretné elkezdeni, azt felelte, hogy mindennap emlékeztessem – már nem emlékszem, hány napig -, míg késznek nem érzi rá magát. Mivel ebben az időben sok elfoglaltsága miatt nem ért rá, azt akarta, hogy csak vasárnaponta figyelmeztessem. Szeptemberben azután – már nem emlékszem, hogy melyik nap – magához hívatott atyánk, és mesélni kezdte egész életét, beleértve fiatalkori kalandjait is, méghozzá mindezt tisztán, világosan és egész részletesen. Még háromszor vagy négyszer hívott magához ebben a hónapban, és folytatta a történetet manresai tartózkodása első napjaiig, amint az írás megváltozásából is látható.
Atyánk elbeszélés közben ugyanúgy jár el, mint minden más tevékenysége során. Olyan világosan beszél, hogy hallgatója a múltat is jelennek látja. Sohasem kellett kérdeznem, mert ami fontos volt ahhoz, hogy a történet érthető legyen, atyánk sohasem felejtette el elmondani. Atyánknak semmit sem mondtam; rögtön elmentem, hogy leírjam a pontokat, először vázlatosan, saját kezűleg, később pedig bővebben, mint ahogyan most írásba van foglalva. Igyekeztem, hogy csak olyan szavakat írjak le, amelyeket atyánktól hallottam. Ha valahol talán hibáztam, az akkor fordult elő, amikor elővigyázatból, hogy hűen adjam vissza atyánk szavait, nem voltam képes megfelelően visszaadni néhány kifejezés erejét. Ezt a szakaszt, mint már mondtam, szeptember folyamán írtam le. Ettől kezdve P. Nadal visszatéréséig, ami 1554. október 18-án történt, atyánk folytonosan gyengélkedésére és különféle folyó ügyekre hivatkozott, ezt mondogatva: „Emlékeztessen, amikor ez az ügy elintéződött”. Amikor elkészült vele, emlékeztettem, de akkor meg ezt mondta: „Most éppen egy másik ügy köt le; majd figyelmeztessen, ha befejeződött”.
4
Amikor P. Nadal visszatért, nagyon megörült annak, hogy belekezdtünk, és azt mondta, hogy sürgessem atyánknál a folytatást. Sokszor elismételte nekem, hogy atyánk semmivel sem tehet nagyobb jót a Társasággal, és hogy ez jelentené a Társaság valódi megalapozását. Atyánknak is többször elmondta ugyanezt. Erre atyánk kért, hogy figyelmeztessem, ha a kollégium alapítványának ügye befejeződött. Amikor ez megtörtént: „majd ha János pap ügye elintéződött és a futár elindult”.
Március 9-én kezdtük el az elbeszélés folytatását. Rövid idő múlva III. Gyula pápa súlyos beteg lett, és 23-án meghalt. Atyánk elodázta a dolgot, míg az új pápát megválasztják, de az történt, hogy az új is hamar megbetegedett és meghalt. Ez volt Marcell. Atyánk ismét mindent elhalasztott IV. Pál megválasztásáig. Azután a nagy hőség és sokféle elfoglaltsága késleltette a dolgot egészen szeptember 21-ig, amikor tárgyalni kezdtek róla, hogy Spanyolországba küldenek. Nagyon sürgettem atyánkat, hogy most már teljesítse, amit megígért. Erre szeptember 22. reggelére tűzte ki a folytatást a Vörös Toronyban. Miután miséztem, odamentem hozzá megkérdezni, hogy alkalmas-e az idő.
5
Azt felelte, hogy menjek a Vörös Toronyba és ott várjak rá, hogy majd ha odaér, már én is ott legyek. Azt hittem, hogy sokáig kell majd várnom. Mialatt a folyosón az egyik testvérrel beszéltem, aki valami kérdést tett fel, arra jött atyánk és megrótt, mert nem tartottam be az engedelmességet és nem vártam rá a megadott helyen. Aznap nem akart tenni semmit. Végül bementünk hozzá és nyomatékosan sürgettük, hogy folytassa. Erre visszatért a Vörös Toronyba és szokásához híven fel-alá járkálva mondta tollba életét. Hogy jobban lássam az arcát, egyre jobban közeledtem feléje, mikor rám szólt: „Tartsd meg a szabályt!” Mikor a figyelmeztetést feledve ismét közelebb léptem, és ebbe a hibámba kétszer vagy háromszor visszaestem, újra figyelmeztetett és eltávozott. Később visszatért a Toronyba és befejezte az itt leírtak tollba mondását. Mivel akkor már egy ideje az utazásra készültem – az elutazásom előtti napon beszélt velem atyánk utoljára erről a dologról -, nem tudtam mindent részletesen leírni Rómában. Genovában nem találtam spanyol írósegédet, ezért olaszul mondtam tollba azt, amit nagyjából leírva magammal hoztam Rómából. A leírást Genovában fejeztem be 1555. decemberében.

2011. október 30., Írások és Felvételek