Iránytű az élethez

Tanulmányaim során többször kapcsolatba kerültem jezsuitákkal, és feltevődött bennem a kérdés, hogy mi teszi különlegessé őket. Egy idő után úgy gondoltam, hogy a lelkigyakorlatok tapasztalata ad közös alapot és kovácsolja össze őket. Ez minden bizonnyal igaz, de csak később, magam is közéjük kerülve, a noviciátusban találkoztam először a lelkületüket naponta csiszoló imaformával, az examennel, ami a mindennapok „mini lelkigyakorlatának” tekinthető.

Az examen szó a latin nyelvből származik, és vizsgát, vizsgálatot jelent, egy olyan folyamatot, amelyben megtörténik a jó és a rossz, az értékes és értéktelen elkülönítése. Elsőre a lelkiismeretvizsgálat jut eszünkbe erről, ami ismerős a keresztény hagyományban. A szentmise elején, a bűnbánati cselekményben vagy a szentgyónás előtt megvizsgáljuk lelkiismeretünket. Ilyenkor arra figyelünk, hogy a tízparancsolat és egyéb parancsok tükrében, ill. a lelkiismeretünk hangjában mutatkozik-e olyan elem, amit érdemes leválasztani az életünkről a bűnbánatban ill. annak szentségében. Ha eltévesztjük ennek célját, azaz, hogy megnyíljunk Isten irgalmának, könnyen önmagunk tökéletesítésének vagy önmarcangolásunk, aggályosságunk csapdájába esünk. Loyolai Szent Ignác is ismeri ezt a morális színezetű gyakorlatot, beszél róla a Lelkigyakorlatos könyvében (LK 18; 24kk). Viszont egy átfogóbb értelemben is találkozunk nála a vizsgálattal, az examennel (LK 43), amit általános lelkiismeretvizsgálatnak fordítottak, de az idők folyamán többféle nevet kapott: Ignác legbecsesebb negyedórája, a szerető figyelmesség imája, az élet szemlélése stb. Ez a forma sokkal inkább a tudatossághoz kötődik: Hogyan van jelen Isten a napomban és hogyan válaszolok erre? Ignác istenképéhez szorosan hozzátartozik az a látásmód, hogy a Teremtő jelen van, kapcsolatba lép és együttműködésre hív. Innen már adódik is a kérdés, hogy miben, hol hallhatom meg Isten hangját? A keresztény hagyomány öt kézenfekvő választ nyújt: (1.) a teremtett világban; (2.) a Szentírásban, amit „Isten igéjének” nevezünk, (3.) az egyház tanításában, a hívők közösségének élő hagyományában, (4.) a lelkiismeretünkben és (5.) a mindennapi tapasztalatunkban.

Az examen ez utóbbi területhez fordul. Segít felfedezni Isten jelenlétét és megkülönböztetni hívását a tapasztalatokra való finom odafigyelés által. Az ignáci ima sarokkövét képezi. Ignác elsősorban a rendtársainak szánta, de mindazoknak is, akik elvégezték a lelkigyakorlatokat vagy keresték annak módját, hogyan őrizhetik meg az imádság és a tevékeny életvitel egységét. Fontosnak tartotta, hogy a rendtársai megőrizzék érzékenységüket Isten jelenléte iránt, olyan módon, hogy keressék és megtalálják Őt mindenben, és szabadok maradjanak a vele való együttműködésre a mindennapok telítettségében. Ignác gyakorlati ember volt, és számára a lelkek segítésének szolgálata elválaszthatatlan az Isten jelenléte iránti fogékonyságtól. Ennek megőrzésére javasolja az examen negyedórányi imáját napi kétszeri végzésre, ebéd és vacsora után. Az idők folyamán nagyon sok módja alakult ki ennek az imaformának, de lényegében mindenik az Ignác által felvázolt szerkezetet követi.

Az examen abból a teológiai alapvetésből indul ki, hogy Isten folyamatosan teremt – jelen van, szól és cselekszik, akárcsak a teremtés kezdetén. Az elkülönítés, a szétválasztás már a Szentírás első lapján is az élet megjelenésének feltételeként jelenik meg (Ter 1,1–13). Isten szól és szétválaszt – az első napon szétválasztja a világosságot és a sötétséget, aztán a fenti vizeket a lenti vizektől, majd a vizet a szárazföldtől. És ezután megjelenik az élet. Ennek a teremtő aktusnak a valóságát engedjük be az életünkbe az examen folyamán. Igéjével, szeretetével szétválasztja azt, amit magunk is hajlandóak vagyunk megszemlélni. „Ma, ha szavát meghalljátok, meg ne keményítsétek szíveteket”– mondja a zsoltáros (Zsolt 94). És igaz ez a tapasztalatainkban megcsillanó szóra is. Ignác kölcsönös szeretetközlésről beszél: „Aki szeret, adja és közli azt, amije van, azzal, akit szeret; vagy ad neki abból, amije van, vagy amije lehet; és viszont” (LK 231). Teremtmények vagyunk és az időben élünk. Isten a nap 24 órájában szól hozzánk, s mert nem két időben élünk, itt és most elérhető a felénk fordulása. Folyamatos teremtéséhez hozzátartozik az is, hogy megosztja velünk javait és bevon minket tevékenységébe. Minden jó és minden adomány Istentől származik, mint a napból a sugarak, forrásból a víz (LK 237).

Személyes találkozás csak a jelenben történhet. Az examen a hit megtapasztalásának azon útja, ahol megtanulom kifejleszteni magamban az érzéket, amivel felismerem Isten Lelkének közeledését és hívását. Ilyen értelemben az examen a napi megújulásunk és a lelki identitásunk növekedésének eszköze lehet, amikor a bensőnkben történő rezdülések, megmozdulások által felismerjük Isten szerető jelenlétét és formáló erejét. Ebben a találkozásban annak jelenlétében tekinthetünk rá magunkra, aki „nagyobb mint a szívünk” (1Jn 3,20). Itt új módon formálódik azonosságunk, akárcsak egy szerető kapcsolatban: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila).

Az examen segít rálátni önmagunkra, belső megmozdulásainkra, a bennünk zajló történésekre, és lépésről lépésre kialakítja azt a figyelmet, hogy napunkat tudatosabban Isten jelenlétében tölthessük, hogy észrevegyük, mi történik a tapasztalatunkban, hogyan vezet Isten. Enélkül üres önelemzés és önközpontú szemlélődés vagy akár önmagunk tökéletességének hajhászása lesz belőle. A lelki életnek két alapvető pillére van, mondja Avilai Szent Teréz: önmagunk és Jézus Krisztus ismerete. E kettőnek együtt kell növekednie, hogy hitünk belegyökerezzen a valóságba és ne deformálódjon külsőséges mázzá, a magunkhoz való viszony pedig elkerülje az önmegváltás veszélyét és az ebből fakadó bezáródást, s megnyíljon Isten ajándékának befogadására. Ignác még élete vége felé is folyamatosan annak górcsője alá helyezte szívének rezdüléseit, megmozdulásait, hogy összhangban vannak-e azok Krisztus-központú énjével.

Az examen a lelkigyakorlatok dinamikáját viszi át a mindennapokba. Ahogyan a lelkigyakorlat rávezet az Istennel való kapcsolat mélyítésére, úgy az examen ezt a kapcsolatot segít ápolni, tovább fűzni. Ennek módját nézzük meg a következőkben, és akár teret is nyithatunk az imára:

1) Hálát adok az eltelt napért. Ahhoz, hogy látásom megszabaduljon a beszűkülő, elégedetlen nézéstől, fontos hogy feltegyem a hála szemüvegét. Ennek lencséje tisztulást hoz tekintetemnek. A hála az ima és minden kapcsolat fundamentuma, de akár kilátóhoz is hasonlítható, ahonnan tágas perspektíva nyílik a körültekintéshez. Onnan egészen másként látom a valóságot, mint a kilátó alján. Mindenki képes arra, hogy hálát adjon. Akkor is, ha nem érzem bensőmben a hálát, meg tudom köszönni az eltelt időt, napszakot. Amikor saját világom fogságában maradok, torzul a látásom. A hála viszont kapcsolatot teremt az Istennel, és felé fordítja a tekintetem.

2) Világosságot kérek Istentől, hogy vele láthassam a napomat, és nyitott legyek arra, amit meg szeretne mutatni. Engedem, hogy látása, világossága felszabadítsa tekintetemet. Úgy képzelhetem ezt a mozzanatot, mint amikor egy szülő nagy jóindulattal elmagyaráz valamit a gyerekének, ráirányítva figyelmét azokra a dolgokra, amiket ő maga szépnek lát, vagy amit helyreigazítani szeretne.  Szintén felszabadul a látásom, amikor egy nagyon jó ember jelenlétében, szavain, gesztusain át tekinthetek környezetemre, amikor rácsatlakozhatom a belső szépségéből és jóságából születő látására. Így engedem, hogy Isten jelenléte megvilágítsa a napomat szeretetének kettős természetével: megerősítse a jót, és meggyógyítsa, ami sebzett.

3) Áttekintem a nap eseményeit a felkeléstől kezdve. Sorra veszem az egymást követő időszakokat, vagy engedem, hogy spontánon megjelenjenek emlékezetemben a nap történései, tapasztalatai, viselkedésem, azok az események, mozzanatok, gesztusok, amelyeket Isten Lelke szeretne megmutatni. Hol időzött a lelkem a nap folyamán? Láthatom saját magamat a különböző helyzetekben, magatartásomat, érzéseimet, válaszaimat. Figyelek arra is, hogy az események hogyan hatottak rám és hogyan válaszoltam rájuk. Kiválaszthatok közülük egyet – talán, ami leginkább közel jön –, és mögéje nézek: Milyen érzést váltott ki bennem? Mi volt az iránya ennek az érzésnek – hová vezetett? Nyitottá tett vagy elzárt, a bizalom és a hit vagy az irányítás és az ellenőrzés mozzanatai jelennek meg benne? Közelebb vitt magamhoz vagy elidegenített? Nyitottá tett Isten felé vagy elzárt tőle? Te-központú vagy én-központú gyökere van: Megnyitott mások felé, együttérzővé tett? Vagy inkább magamba zárt, önösségemhez, saját érdekeimhez kötött?

A visszatekintés nem arra van, hogy elítéljem vagy tökéletessé tegyem magam, hanem hogy jobban tudjak szeretni. Ezért fontos emlékezni arra, hogy teret engedjek Istennek: Ő mutassa meg, hol voltam szeretve, és hogyan válaszoltam arra, valamint azt is, amikor nem tapasztaltam a szeretetet, és nem tudtam szeretni, amikor önmagam csapdájába estem. Lehetőleg ne magamtól kérdezzem, hogy mi történt velem, hanem attól, aki szeret.

4) Köszönetet mondok és bocsánatot kérek. Miután végignéztem a napomat, ill. megálltam egy-egy mozzanatnál, most megköszönöm mindazt a jót, amit felismertem, ajándékba kaptam; megköszönöm az életet, a növekedést. Nem azt keresem, hogy miért kell hálásnak lennem, hanem hogy ténylegesen miért érzek hálát. És bocsánatot kérek azokért a magatartásokért, amikor nem működtem együtt Istennel, amikor elzárkóztam, vagy látásomat, szavaimat, tetteimet az ítélkezésnek adtam át.

5) Előretekintek a nap hátralévő részére vagy a következő napra. Hív-e Isten valamilyen megtérésre azáltal, amit felismertem? Mit szeretnék kérni tőle az előttem álló időre vagy a következő napra? Hol van leginkább szükségem a segítségére? Mire szeretnék különösen is odafigyelni? Hol van szükségem nagyobb szabadságra, hogy Isten hívását meghalljam, és vezetésével együttműködjek? Elegendő, ha csak egy kérdés mentén időzök. Végül mindazt, amit végigtekintettem és megláttam, belefoglalom Jézus és mindannyiunk közös imájába, a Miatyánkba.

Aki naponta legalább egy alkalommal teret enged e reflexív imának, annak szíve fogékonnyá válik Isten jelenlétére. Megtapasztalja azt a lelki identitást, amely elválaszthatatlan a mindig, mindenhol jelenlévő Istentől, aki folyamatosan teremt és mindent átalakít az ő jelenlétében és szeretetében. Amikor Ignác arról ír életrajzában, hogy amikor csak akarta, mindig és mindenhol megtalálta Istent, felcsillan az a látásmód, amire az examen imája elvezet. Egy olyan korban, amikor az aktivitás túlhajtott és növekszik a vágy a szemlélődésre, az examen szintézist kínál, és elvezet e kettő belső egységéhez. Ignác idejében az aktív és a szemlélődő élet két különböző életformaként jelent meg, mint élet a világban és élet a kolostorban, miközben az utóbbi magasabbrendűnek számított. Ignác számára viszont ez nem jelentett egyenetlenséget, mert meglátása szerint mindenki „eljuthat a tökéletességre, bármilyen állapotban vagy bármilyen életben, amelyet Isten a mi Urunk választásra felkínál” (LK 135). Számára a szív szabadsága a döntő, amely elvezet az Istennel való állandó kapcsolathoz mindenben. Ez a lényege a „cselekvésben szemlélődő” magatartásnak, mely jellemzi az ignáci lelkiséget, és amely átcsillan azok életén, akik kiművelték szívükben a fogékonyságot Isten jelenlétére. Az examen minden ember belső iránytűje lehet, aki a tevékenység és imádság, a mindennapok eseményei és a lelki tapasztalatok keresztmetszetében szeretne bensőséges kapcsolatot kialakítani Istennel.

Vízi Elemér SJ

Megjelent A Szív  2012. márciusi számában

2013. január 14., Írások és Felvételek