Lelkigyakorlatozóink írták – Edit

 
 

Már több embertől hallottam a szentignáci lelkigyakorlatról. Kíváncsivá tett, és tavaly elhatároztam, hogy részt veszek egy négy napos lelkigyakorlaton, fent a hegyek között.

Mikor a jelentkezési lapot néztem, rácsodálkoztam, arra a kérdésre, hogy kibírom-e négy napig teljes csendben, beszéd nélkül. Ezen elgondolkoztam, mert még ennyi ideig nem volt alkalmam teljes szótlanságban lenni. Évek óta járok zarándokutakra, de ott a programok sokszínűsége, valamint a zarándoktársakkal való ismerkedés, együtt éneklés miatt erre nem volt lehetőségem. A munkámból kifolyólag is sokat beszélek és mivel elég népes család vagyunk, nem a szótlanság jellemző rám. De úgy gondoltam, hogy ezt is meg kell tapasztalnom. Nagyon vártam az utazást, örömmel készülődtem, hiszen a hegyek mindig lenyűgöznek és vezetni is nagyon szeretek. Ez volt az első olyan utam, aminek egyedül vágtam neki. Mikor megérkeztem és megkaptam a szobámat, olyan furcsa érzés volt bennem, hogy most egyedül leszek itt négy teljes napig. Olyan hosszúnak és olyan idegennek tűnt.

Már az odafelé tartó úton felajánlottam Istennek ezt a négy napot, hiszen egész évben a rengeteg intéznivaló és rohangálás között, sokszor az igazi imádságra alig marad időm és erőm. Ezt a pár napot csak Vele akartam eltölteni. Az első vacsora alkalmával elmondták, hogy mi lesz a lelkigyakorlat programja. Minden este volt Szentmise és volt Szentségimádás is. Napközben pedig a Kísérőnk által meghatározott Evangéliumi részlettel kapcsolatban kellett elmélkednünk. Sokat sétáltam az erdőben, szinte napközben mindig a fák között voltam. Másfél nap kellett, hogy lenyugodjak, hogy az felpörgetett ritmus, amiben élek, megszelídüljön. A reggeli nap mindig a kilátóban talált. Csak néztem a hegyeket és a távoli folyót, messze el lehetett látni. Mikor a lágy, hajnali szellő megérkezett és megsimogatott, behunyt szemekkel köszöntöttem. A közeli kisebb városok zaja nem tudott áthatolni a lombok sűrű, zöld bársonyán. Csak az erdő suttogott. Jó volt lépkedni ebben a halk neszben, és ha elfáradtam, nekidőlni egy törzsnek, vagy ráülni a meleg kövekre. Figyelni, ahogy beszélgettek a fák, és nézni, ahogyan táncoltak a levelek a szélben. Nagyon szeretem a fákat, ha tehetném, mindeniket megölelném egyenként a karjaimmal is, mert a szívemmel mindig megteszem, amikor meglátom őket. Az apró hangok ellenére csend volt, mély és nyugalommal teli csend. Olyan jó volt benne lenni, hogy nem is akartam volna a szó zajával megtörni. Az egésznapi kint lét után esténként egy másfajta csendet ismerhettem meg.

A magány csendje után, az együtt hallgatás csendjében merülhettem el. A Szentségimádáson sokan részt vettünk, a kis kápolnában. Még az esti sötétség is eljött, mely az ablakokon keresztül érkezett, s a néhány apró gyertyaláng még gyönyörűbbé varázsolta. Ilyen alkalmakkor, a középre kitett Oltáriszentség köré kuporodtunk. A gondolatainkkal imádkoztunk és ebben a megfoghatatlan, de mégis ránk simuló csendben csodáltuk Őt. A részvétel nem volt kötelező, de mindig többen voltunk, ki-ki a maga igénye szerint érkezett és távozott. A lépések puha zaját elnyelte a vastag szőnyeg és a minimálisra csökkentett kommunikáció, mely a pillantásra és az érintésre korlátozódott. Ezt a csendet sem akarta senki megtörni. Megérinteni és sokáig elmerülni benne, mindannyian ezt az élményt akartuk örökkévalóvá tenni. Olyan mélyen a szívünkbe vésni, hogy ebből tudjunk erőt meríteni a hétköznapok sűrű történéseihez. Már ennek a megtapasztalása is olyan örömteli és boldog érzetet adott, amit még soha nem éltem át. Szívesen ültem én is ott. Ott, ahol az idő is megszűnt létezni, mert feloldódott az imádásban és a végtelen csendben. Ott, ahol Jézus láthatatlanul, de érezhetően velünk, és értünk van jelen.

Mikor Istenre akar figyelni az ember, próbálja összeszedni magát, talán először a bűneit veszi sorra, talán a kívánságait, vagy a panaszait. Állandóan mondani akarunk Neki valamit. Mi akarunk Hozzá beszélni, pedig Ő is meg akar szólítani bennünket. Nagyon sokszor a külső zajok miatt nem tudjuk meghallani, vagy éppen a mi hangunk túlságosan erőteljes, sőt időnként követelőző is, és az bizony elnyomja az Ő kedves, finom hangját.
A csend, a Lélek halk rezdüléseit felerősíti. Képessé válunk általa, hogy meghalljuk, ahogyan a felsóhajt és lényünk legmélyéről a felszínre akar kerülni. … S ha ez megcsendül, valahol a szívünk alatt, csodát művel lényünk egészével…

Manréza

Uram, van egy hely az erdő sűrűjében,
ahonnét Neked száll fel a dicsőítő ének.
Ahol összeülnek körben, szívüket kitárják
és sóvárogva várják Lényed ragyogását.
Ott a finom, halk neszek és apró gyertyalángok között,
minden szív Érted dobban a hatalmas lombok között.
Ahol a Lélek szelíden körbejár, és beszédessé teszi a csendet,
ahol, angyalok vigyázzák a legszentebbet.
Aki odatalál, haza talál Benned,
Uram, áldd meg őket, mert ott örökre a Tieid lesznek.

 
 

Kedves Érdeklődő!

November 26-ig az emailek és jelentkezések feldolgozása szabadság miatt szünetel. November 27-től a jelentkezéseket beérkezési sorrendben dolgozzuk fel.

Köszönjük megértésüket.