Lelkigyakorlatozóink írták – Éva

 
 

Milyen céllal, gondolatokkal érkeztem és mit tudtam magammal vinni, hogyan távoztam…. („ Jöjj Szentlélek Úristen, nálad nélkül semmi az ember.” Kértem a Szentlelket, segítse valósághűen megírni.)
Életemnek éppen ebben a szakaszában és éppen ebben a hónapban éreztem erős belső indíttatást, hogy Dobogókőre a Manréza Lelkigyakorlatos házba menjek személyesen kísért ‘szentignác’-i lelkigyakorlatra. Késztetést éreztem arra, hogy kiszakítsam magam a napi feladatokból, gondokból, zajból, nyüzsgésből.
Most úgy éreztem szükségem van arra, hogy személyesen megtapasztaljam Isten szeretetét. Az odafelé úton is, mint már sokszor máskor, gondolkoztam J. H. Newmannak a teremtő Istennel való kapcsolatát kifejező szavain: „Isten néz téged, bárki vagy, úgy ahogy vagy, személyesen. Neveden szólít, lát és megért, olyannak, amilyennek teremtett.”
Ősz volt Pomázon, havas téli táj fogadott Dobogókőn megérkezésemkor. Váratlan meglepetés volt a havas táj, a fákon a hótakaró. Puha, meleg érzés töltött el. A kerti úton a ház felé közeledve hatalmas fekete színű keresztet láttam a fehér színű épületen. Megérintett. Szent helyre érkeztem.
A jezsuita atyák, a szociális testvérek arca lelki békét, belső nyugalmat, szeretet árasztott, baráti volt a légkör. Az érkezők, és a már ott tartózkodók, mintha összetartoztak volna korábban is, egymásra mosolyogtak. Otthon éreztem magam.
Másnaptól már csendet teremtettünk magunk körül, nem beszéltünk, néhány suttogva kimondott szó hallatszott csak.
A közös étkezések közben halk zene szólt, ami segítette számomra az étkezések alatt is Isten jelenlétének megtapasztalását.
A közös imaórákon felkészültem a kért kegyelem befogadására, a gondolkodás, az akarat, az emlékezés lecsendesítésével. Isten felé fordultam, szemléltem Őt. Ismételgettem a be-, és kilégzést hogy kitárhassam magamat a kegyelemnek és az elhasznált levegő kifújásával megszabadultam attól, ami zavarta Istenre való odafigyelésemet. Az egyenes testtartás segítette az ég felé fordulást,
A szentmiséken elhangzott homíliákon elgondolkodtam a ‘szentignác’-i lelkigyakorlat lényegén, a lelki fejlődés szakaszain. Én vajon melyik szakaszban vagyok? Az önismeret, az önmagunkra találás fontosságát hallgatva ráébredtem, büszke lehetek arra, hogy Isten gyermeke vagyok. Ismételgettem: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy…, drága vagy szememben, becses vagy és szeretlek téged.” (Iz 43,1.4)
A magányos, elmélkedő séták alkalmával megtapasztaltam az őszi napsütésben a természet szépségét. A magas fák között átszűrődő napfényben, a sárguló lombokban, a ködből kiemelkedő dombtető látványában. Melegség töltött el, hallottam lélegzetemet, éreztem, Isten ölelését, éreztem Isten itt van mindenben. Belém hasított: „Bélyeget írok nyugtalan szemedre, hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass, amíg a látás hozzámig nem ér.” (Sík Sándor: Istenkeresésről szóló verséből.) Istenem milyen kicsi vagyok jelenlétedben! A szembejövő emberekre rámosolyogtam, valaki visszaköszönt: Békesség veled!
A személyes kísérés, az egyéni beszélgetések alkalmával a Szentírásból személyre szabottan részleteket kaptam egyéni elmélkedésre, imára. Imádság a Szentírással…? Meglepődtem. Eddig is olvastam a Szentírást, de az olvasottakat nem tudtam nagyon sokszor „átültetni” a jelenre, nem tudtam az életemre vonatkozóan levonni tanulságokat. Most sírva elmélkedtem, belső, mély érzések fakadtak fel bennem. Beszélgettem Istennel életem egy-egy szakaszáról.
Az Atyával való szeretetkapcsolatom erősítését- lelkivezetőm tanácsára – Jézus szerető szemével, Jézus segítségével, Jézussal való közös imával tettem. Éreztem a szentségimádás alatt, hogy Jézus mellett az Atya is ott volt, a Lélek pedig segítette az imát.
A lelkigyakorlatról magammal vittem az összeszedett ima erejét, a csend és a rendszeres Istennel való beszélgetés fontosságát, a Jelenések könyve (3,20) elmélkedését: „Íme az ajtónál állok, zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá…”, és az elmélkedés alapján megjelenő képet: Pókhálós, kitakarítatlan szobát láttam, por, piszok volt mindenütt. Áporodott volt a levegő. Jézus kitartóan zörgetett az ajtó előtt. Szólt, szeretett volna bejönni. Szégyelltem a rendetlenséget. Képes voltam rá, hogy az ajtóhoz menjek (tudtam járni, nem voltam fekvő beteg), de valami visszatartott. Jézus kitartó volt, de tiszteletben tartott, várta döntésemet. Nem törte rám az ajtót, várakozott. Végre erőt vettem magamon, az ajtóhoz mentem, kinyitottam. Jézus belépett, fényesség lett, öröm és hála töltött el. Biztonságban éreztem magam. Ő tudta mi bánt engem, mi a baj. Nekem kellett kinyitnom a „belső” ajtót. Nekem kellett kimondanom mit tegyen velem, nekem kellett kérnem segítségét.
Magammal vittem a 138. zsoltár szavait: “…Uram, …ismered az én gondolataimat távolból is… Előre látod minden utamat, mindenfelől körülveszel engem, és rám tetted a kezedet.”