Lelkigyakorlatozóink írták – Gerber György

„Út csak felfelé vezet…”
Egy aranyatérő májusi eső utáni napsütéses délután érkeztünk Dobogókőre, hogy egy meditációs, szemlélődő lelkigyakorlaton vegyek részt. – Szép időt hoztak, ez jó jel – köszöntött barátsággal Zoltán. Remélem, válaszoltam várakozással telten. – Jó lesz itt neked – simogatta végig szemeivel a szobám, feleségem. Majd gondosan felhúzta az ágyneműmet, hogy még egy kicsit osztozhasson velem a csodavárásban. A távozása keltette társtalanság érzést oszlatandó sorra érkeztek leendő sorstársaim, szám szerint tizenhárman. Ez ismét jó jel volt a számomra. A Fatimában történtek fényében ugyanis a 13 számomra, úgymond a kegyelem ígéretének számává lett.

Vezetőink irányításával aztán elkezdtük oldani életünk bárkájának rögzítő köteleit, hogy szabaddá tegyük magunkat, és elindulhassunk új tapasztalások, új Istenélmények felé. Éberség, érdeklődés, következetesség – határozták meg a követendő irányt vezetőink. Mi, a bárkában ülő „tanítványok”, pedig szorongásokkal, félelmekkel, aggodalmakkal, kíváncsisággal, türelmetlenséggel és még ki tudná megmondani mi mindennel telten, végeztük a dolgunk, hogy a megadott koordináták mentén haladhassunk előre. Előre? Nos, ez nem igazán szerencsés helymeghatározás. Jobban illene ide a befelé, vagy a felfelé. Hiszen erre biztattak Elemér szavai is: „Ha eltévedtek, mindig felfelé menjetek! Lefelé nem vezet út.”

Ahogy teltek a napok, növekedett bennünk a megértés önmagunk és a többiek iránt. Olyan magabiztos öntudatra igyekeztünk eljutni, mint amilyennel az a színdarabbeli koldus rendelkezett, aki tudatában volt a játék során mindvégig annak, hogy mi az ő szerepe, és mi nem. A becsvágy, bírvágy, hatalomvágy szirtjein könnyen megfeneklik a bárka, figyelmeztettek vezetőink. A tisztelet, a ráhagyatkozás és a szolgálat áramlatainak segítségével azonban, veszélytelenül haladhatunk a vágyott cél felé. A vágyott cél felé? Mire vágyhat az ember, midőn arra adja fejét, hogy nyolc napon át nem törekszik másra, minthogy a csend segítségével levetkőzze önközpontúságát, és Istent helyezze szemlélődésének centrumába?

Lassan kezdtünk ráérezni. Ezen az úton haladva, minden látszat (napi többórás meditáció, böjt, lelki beszélgetések stb.) ellenére, nem fejlődni akartunk, hanem találkozni Istennel. A reggeli tornák, az erdei séták, a meditációs gyakorlatok során, nap mint nap azon munkálkodtunk, hogy alkalmassá legyünk annak felismerésére, miként jön felénk Isten, hogy megkönnyítse számunkra a találkozást. Így leltünk rá egy-egy társunk mosolyában, a megosztások bizalmat sugárzó könnyes derűjében, de mindenek előtt és fölött a szentmisékben, ahol a szó szoros értelmében egyesülhettünk az Ő szenvedése, halála és feltámadása révén az Atyával és testvéreinkkel.

Majd eljött az utolsó este is, amikor rádöbbentünk, bárkánk partot ért. Örömmel teli szívvel öleltük meg egymást, és megoldódott nyelvünk hirtelen nem is talált szavakat, annak kifejezésére, amit átéltünk. Csak köszönetünket, és hálánkat igyekeztünk kinyilvánítani Istennek és egymásnak. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy vége, és tán soha többet nem látjuk egymást. Ugyanakkor biztosak voltunk abban, hogy ami velünk történt, örökre összeköt bennünket annak szeretete által, Aki lehetővé tette e találkozást. Társaim már útra keltek. Elhívta őket az élet. Én még sétálok az erdőben, vagy a kilátóból szemlélem a világot, és könnyeket csal szemembe az emlékezés. Ám bíztatóan hallom bensőmben Elemér szavát: „nem baj, elmúlik…”

2011. december 20., Lelkigyakorlatozóink írták