Lelkigyakorlatozóink írták – Krisztina

 
 

Lelkigyakorlaton voltam Dobogókőn. Három éve voltam utoljára, itt a Manrézában. Bár minden évben elhatároztam, de az élet sűrűsége eltérített.
A lelkiismeret azonban rendkívüli igénnyel lépett fel idén… és eldöntöttem. Elmegyek. Nemcsak azért, mert folyton pörgök magam körül, hanem azért is, mert vannak bennem olyan állandó kérdések, amire nem tudok felelni. Egyedül nem tudok válaszolni. S ha nincs válasz, nincs béke sem.

Megfogalmaztam mit is szeretnék. Megerősített ebben Elemér atya júniusi előadása a Párbeszéd Házában. Új szint, új kihívások, új szempontok… melyek bennem visszhangra találtak.

Megérkeztem. Az esti bemutatkozás után, melyben ecseteltük egy képpel lelkünk állapotát, felkészültünk a “szent három napra”, melynek alapköve a nyitottság, őszinteség és csend önmagunkban és környezetünkben.

A lelki utak sokfélék. A jezsuita lelkiség egyik meghatározó eleme a meditáció. A Szentírás egy-egy eseményébe helyezkedni, s ott Jézussal találkozni, mindannyiunk életében meghatározó volt. A tapasztalatcsere hazafelé megerősített ebben. Csak látni kell a szemeket és könnyeket, melyek az örömtől csillogtak……

Voltam már lelkigyakorlaton tizenéves koromtól rendszeresen, néhai kihagyásokkal. Mindig szárnyalva érkeztem haza, a békesség örömével. Minden Istennek szentelt idő komoly, könnyekkel teli, hiszen a tükör ilyenkor megszólal…

Ez az első olyan szent idő volt, amikor nem fájdalmakról szólt, nem a tükör volt a lényeg, hanem Jézus jelenléte. Nem voltak könnyek, nem voltak lelkiismeret-furdalások, nem voltak fogadalmak. Bár tűzoltót kerestem égő erdőm eloltására, s menekültem Dobogókőre égő fejjel…… de nem kellett rohannom ki az erdőből, hanem csak figyelni a mellettem gyors lépétekkel haladó Barátra, aki mindig lassította lépteit, majd megmutatta a frissítő folyót, s előre lépve bevezetett. S égő hátam megenyhült, tüzes fejem megnyugodott.

Három nap teljes csend. Saját szoba, minden technika kizárva, étkezések alatt Vivaldi és Beethoven, csak egy nap kétszer fél órát konzultáltam a lelki kísérővel. Végigcsináltam. Annyira szeretném elmondani, hogy mit éltem át, mit jelentett meditációban Jézussal találkozni, hogyan tudom, hogy nem a képzeletem szülötte, hanem egy lelki út, hogyan mentem, s jöttem haza… s mi maradt meg belőle mára.

Lényegében ennyi: a parton hagytam minden fegyverem. A hétköznapi élet küzdelmeihez szükséges kényszertetteket, az “akkor is-azért is” akaratot, álarcos mosolyokat, “erősnek mutatni magam” jellemvonásokat, s a jó fej képzetet. S nem úsztam vissza érte. Három nap alatt egyszer sem. A végén meg nem is találtam már a parton. Már nincs szükségem rá. Szabad vagyok.

Vidám, mosolygós lelkigyakorlat volt. Kaland, mely megmozgatta nemcsak lelki életem, hanem fantáziám és értelmem kerekeit is. S amikor búcsúzóul megkérdeztem égi Barátomat: “Mondd, hogy érezted Te magad?” Akkor válasza ez volt……. kinézve az ablakon a vihar után felragyogott a nap egy percre csak, s a fák koronája kirajzolta mosolygós arcát, melyen folytak, peregtek alá az öröm könnyei. Megértettem. Örült velem. Próbáld ki!…..a fa ottmaradt…. s a Lélek is…… Érted. Érted?