Lelkigyakorlatozóink írták – László

Ma reggel ismét kimentem a Rezső-kilátóra, mint minden reggel megnézni a napfelkeltét. 300 méteres ösvény vezetett az erdő homályában a szállástól a kilátóhoz. A vaddisznók röfögését, csörtetését halottam valahol az erdő mélyén, vad szél fújt, kissé fáztam. A madarak már énekeltek, daloltak, csiripeltek, hálát zengtek az Úr Istennek. Ma reggel nem hoztam magammal egy husángot, nem fogok félni a vaddisznóktól. Ismételgettem magamban: „Mit féltek ti kicsiny hitűek?” Útban a kilátó felé megdöbbenésemre az erdő közepén egy piros Honda motorbiciklit találtam, rajta a bukósisak, biztosan egy erdész hagyta itt. Kiértem a kilátóra. A madarak hirtelen elhallgattak. Ebből tudtam, hogy hamarosan felkel a nap. /Elmúlt napok tapasztalata, hogy a napfelkelte idejére a madarak elhallgatnak, majd újrakezdik dalukat./ A nap rögvest megjelent a látóhatáron és gyorsan emelkedett egyre magasabbra, mintha a világ ura lenne. Egyedül voltam, álltam a korlát mellett és a nap felé fordultam. Éreztem a melegségét, amint elönti arcomat, fényét, amint napsugaraival átöleli a földet. A napfelkelte a Jóisten megjelenését testesítette meg számomra, amint ő szeretetével átöleli világunkat. Éreztem, hogy valami fojtogat, mondanom kell valamit. Imádkoztam, fennhangon. Ömlöttek belőlem a szavak, muszáj volt kimondanom őket. Úgy imádkoztam mint még soha. Álltam a Fényben és hálát adtam, énekeltem, köszönetet mondtam, bocsánatot kértem. Öröm volt a szívemben. Magával ragadott a Lélek? Leültem folytatni a levelet feleségemnek, Zsuzsának. Oldalakat írtam tele, anélkül, hogy gondolkodnék, csak maguktól fakadtak fel bennem a szavak. A levél már nem rólunk szól, hanem az Isten mérhetetlen kegyelméről és szeretetéről. A levél egyben egy bocsánatkérés és szerelmi vallomás, mindannak az összefoglalása, ami a 20 éves házasságunk alatt lényeges volt. Visszaindultam szállásomra. Útban az erdő ösvényén még mindig ott volt a piros motorbicikli, pedig azóta majd két óra eltelt. Ki hagyhatta magára bukósisakkal együtt? Az elmúlt 3 nap reggelén mindig találkoztam a fura kisöreggel, aki úgy jelent meg és úgy tűnt el, hogy soha nem hallottam. Mindig velem együtt imádkozott a napba nézve, mintha tudomást sem vett a környezetéről, majd hangtalanul eltűnt. Ma reggel nem volt ott, hiányoltam is. Azon elmélkedtem, hogy ha a kisöreg képében jött el a Szentlélek minden reggel a kilátóra, akkor ma reggel biztosan motorbiciklin érkezett a Lélek és rám szállt, talán ezért tudtam úgy fohászkodni, mint eddig soha. Ezen az ötleten kuncogva az erdő ösvényén haladtam. Hirtelen úgy éreztem, hogy fel kell néznem az égre és ki kell mondanom: – AZ ÚR SZERET, majd újra – AZ ÚR SZERET, majd újra és újra – AZ ÚR SZERET. Ezt már nem tudtam magamban tartani, muszáj volt kikiáltanom – AZ ÚR SZERET. Oly erővel tört rám a zokogás, hogy le kellett térdelnem. Ott térdeltem az ösvényen, s zokogva kiáltottam – AZ ÚR SZERET. Húsz éve nem zokogtam, különösen nem ilyen elemi erővel. Egyre csak azt ismételgettem – AZ ÚR SZERET. Oly nagynak éreztem a szívemet, megteltem az Úr mérhetetlen szeretetével. Csodálatos érzés volt, de már ez több volt annál. Ágnes nővér mondta, hogy az érzés előbb-utóbb megtapasztalás lesz. Ez már nem is tapasztalat, hanem bizonyosság. A Szentlélek megnyitotta szemeimet a látásra és füleimet a hallásra? Biztosan így van. Azért jöttem a Manrézába, hogy az élő Krisztussal találkozzam. Ezt az Ige szintjén legjobban a Jel. 3,20 fejezi ki: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Az Úr szeretetének megtapasztalása azt a reményt sugallja, hogy Jézus megjelent az ajtómban, meghallottam szavát, kinyitottam az ajtót Ő pedig velem készül vacsorázni.

2011. november 17., Lelkigyakorlatozóink írták