Lelkigyakorlatozóink írták – Mária

 
 

A múlt hétvégén gyerekzsivaj verte fel a dobogókői jezsuita lelkigyakorlatos ház egyébként csendes környékét. Vízi Elemér SJ, a ház igazgatója, Simó Ferenc SJ atya és két világi lelki vezető, Rochlitz Tibor és felesége, Zsuzsa valami újat kezdtek el… Lelki életre mindenki vágyik. Még az is, aki úgy gondolja, hogy nem.

Vannak az embernek olyan életszakaszai, amikor viszonylag egyszerűen tud időt szakítani arra, hogy a lelkével, életével foglalkozzon. Ilyen például a kamaszkor, vagy az az időszak, amikor a gyerekek felnőnek. Viszont kifejezetten lelkiélet-ellenes kisgyermekes szülőnek lenni. A helyzet pedig a gyerekszám növekedésével és a testvérek közti kis korkülönbség miatt romolhat.

Ezen próbált segíteni a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Ház a múlt hétvégére meghirdetett családos lelkigyakorlatával. Az intézmény részéről ez volt az első ilyen program, eddig csak felnőttek részvételével vezettek lelkigyakorlatokat. Vízi Elemér arcán újra és újra megjelent a hamiskás mosoly, amikor a gyerekek különösen hangosak voltak. Kérdésünkre, nem zavaró-e a gyerekzsivaj, egyértelmű nemmel felelt, sőt, úgy érzi, a családok jelenléte őt is megerősítette.

A megvalósulás
Meditálni bonyolult, ha nem lehetetlen a bölcsődés, óvodás, olykor még az iskolás gyerekek társaságában is. Ezen segített Rochlitz Tibor, akinek nagy regnumi tapasztalattal a háta mögött nem volt nehéz foglalkoztatni az iskolásokat. Ebben együttműködött vele lánya, Réka, és az ő barátja, Vince is. Beszélgetés, kézműveskedés, játék, bibliodráma és nagy kirándulás volt a programjukban. Az ovisokkal Szalma Anna, Eszter és Csilla foglalkozott, az egészen kicsikkel pedig szintén fiatal lányok, Lilla és Gica. A picik olykor nehezen viselték szüleik hiányát. A kápolnába behallatszó sírásukra egymás után indultak el – sztoikus nyugalommal lemondva az elmélyedésről – az apukák vagy az anyukák. Mulattam magamban, igen, én is mindig felismertem az enyémek bömbölését, most pedig békésen meditálhatok, iskolás gyerekeim nagyon jól szórakoznak a többiekkel, alig látom őket.

A programok egy részén közösen vett részt az egész csapat, mind az ötvennyolc ember. Az étkezéseken alig fértünk be az ebédlőbe, s a vasárnapi szentmisén a volt Kádár-villában annyian voltunk, hogy a ministránsok is alig tudták körbetérdelni az oltárt. Váratlanul érkezett egy kirándulócsoport is, legalább harminc ember Először azt gondoltam, lehetetlen, hogy elférjünk, de Elemér megőrizte a hidegvérét. Végül hely elég volt, csak levegőből volt egy kicsit kevés. A két nap nagy részében a gyerekeket lefoglalták az önfeláldozó segítők, mi felnőttek pedig Tibor feleségével, Rochlitz Zsuzsával, Elemér atyával, Simó Ferenc atyával megkezdhettük lelki utunkat. Ezek a belső utak a számomra csak ritkán kivilágított sugárutak, gyakrabban útvesztők, az utazás így feltételez némi bátorságot. Erre most is szükség volt.

Vezetőink a barátságot választották témának. Ezen eleinte egy kicsit csodálkoztam. Inkább a házastársi kapcsolatra vagy a gyerekekre utaló témára számítottam. Aztán kiderült, milyen hálás dolog a barátságról elmélkedni. Hiszen a barátság egész életünkben jelen van. Szükségünk van lelki társakra, egészen bensőséges kapcsolatokra, de arra is, hogy a különböző élethelyzeteinkben a velünk hasonló szituációban élőkkel megoszthassuk tapasztalatainkat, élményeinket, vagy akár megigyunk egy italt valakivel, ha akad egy kis szabadidőnk. És a barátság benne van a házasságban és a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban is. Természetesen nagy gond, ha valakinek a házastársa csak a barátja, de az is, ha egyáltalán nem az. Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, nem éreztem, hogy a barátaim lennének, olyan nagy volt a felelősség, annyira lefoglalt az ellátásuk, oltalmazásuk. Most, hogy már kiskamaszok, óriási élmény átélni, hogy leválnak rólam, egyre önállóbbak, a társaságukban lenni egyre inkább olyan, mintha a barátaim között lennék. És jó volt azzal a határozott érzéssel befejezni a lelkigyakorlatot, hogy Jézus is a barátom, akire mindig számíthatok!

Imaformák
Szombaton délelőtt Elemér imaginatív imát vezetett. Ez az imaforma Szent Ignác ötletén alapul: megeleveníthetünk magunkban egy szentírási részt. Hihetetlen ereje van, amikor képzeletünk elkezdi vetíteni számunkra a jézusi történetet! Különösen szerencsés az – én is – akinek ez a képessége erős. Életem egyik leghatásosabb filmepizódját láttam. A jerikói vak meggyógyítása után egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, mi az, amit Jézustól kérnék, ha hozzám lépne: „Engedd, hogy veled, a te utadon járjak!” Ezek a szavak minden megfontolás, számítás nélkül, szinte kitörtek belőlem. Bizonyosság, megtisztulás, öröm és megrendülés volt egyszerre.

Vasárnap délelőtt, a szentmise előtt Sieger Köder egy freskója (“Étkezés a bűnösökkel”) volt a képmeditáció témája. Egy teljes órát foglalkoztunk a képpel. Eleinte csak a számunkra feltűnő képelemeket neveztük meg, majd egyre mélyebbre ereszkedtünk: hogyan érint meg engem ez a kép? Nagy leckét kapok mindig az elmélyedések alatt. Gyakorolom, hogy csupán meghalljam, és mintegy a lelkemen átengedjem, átáramoltassam azt, amit a többiek mondanak – anélkül, hogy reagálnék. Úgy érzem, a megengedést, elengedést gyakorolom ilyenkor. Bármennyire fáj is nekem, a többiek mások, mint én, és nem érezhetik, nem gondolhatják ugyanazt, mint én. Megengedem nekik, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Olyan könnyű feladatnak tűnik, és mégis mennyire nehéz! Pedig magamat is így tudom csak annak látni, aki vagyok valójában… „Életemben nem bámultam ennyi ideig egy képet! – mondja a férjem a meditáció után, elismeréssel a hangjában. – Nagyon jó volt!”

Esténként a lelkigyakorlatos ház kápolnájába gyűlünk össze examenre és szentségimádásra. A sötétben az oltárra állított szentségtartó körüli gyertyák világítanak. Kint a második emelet magasságában bükkfák lombja a társaságunk. „Mintha fészekben lennék” – jut eszembe mindig, amikor itt vagyok. Otthonosság, béke: Isten tenyerén ülünk. A második este alkalmi eseménye egy társunk, Feri születésnapja – Kinga, a felesége jóvoltából finom süteményeket és fantasztikus fagyitortát eszegetünk az amúgy is bőséges vacsora után.

Még szerencse, hogy az este nem múlik el mozgás nélkül! Először Vince és Réka szórakoztat bennünket mulatságos játékokkal, majd Zsuzsa következik a liturgikus körtánccal. Zsuzsa mindig nyitott az újra! Mire én észrevettem, hogy egyáltalán van ilyen, ő már meg is tanult néhány liturgikus táncot! Szombat reggel még egy kicsit húzódoztunk, de este már mindenki egyre nagyobb átéléssel lépegetett. Ez is egy olyan régi-új imaforma, amit nagyon jó feleleveníteni: a tánc során az imában egész valónkkal vehetünk részt! Hajrá!

Végkicsengés
Úgy éreztem, hetek teltek el, pedig csak két napot töltöttünk Dobogókőn. Az idő megszűnik, más dimenzióba kerülünk, ha kilépünk a hétköznapjainkból. Ez szinte mindenkire nagy hatással van. Az utolsó, záró megosztás során többen megrendülten mondják el, mi volt számukra a legfontosabb dolog a két nap alatt, akár a barátsággal, akár a meditációkkal kapcsolatban. Van, aki könnyezik. De a legszebbek a hangtalan zokogás után feltörő férfikönnyek… Itt és most történt valami fontos. Köszönet érte mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy részünk legyen benne!