Lelkigyakorlatozóink írták – Tamás

 
 
Jó pár hónappal előre (én sem értem rá mindig, meg a közeliek közül sok már betelt) jelentkeztem egy jezsuita lelkigyakorlatra, amit április 13-16. között rendeztek Dobogókőn, a Manréza Lelkigyakorlatos Házban. Annyit kell tudni erről és rólam, hogy teljesen más lelkiség, mint amiben én felnőttem. Volt annyira meghatározó élmény, hogy úgy döntöttem, nyilvánosan is leírom.

Akciójelenet

Fél öt van, munkából hazaérve állok a ház előtt. Lényegében azonnal indulni is akartam; már a közelben parkol az általam még nem ismert oszkáros sofőr, aki elvisz Pomázig. Onnan 17:30-kor indul a busz, az utolsó, amivel még időben felérek.
Kezemben a zsebemből előrántott téves kulcscsomó. A lakótársam, Dani beiktatásával lényegében kizártam magam a lakásból, de ezt egész nap nem vettem észre. A tegnap gondosan összepakolt csomagom és a saját kulcsaim odabent. (A szervezők a program jellege miatt nagyon hangsúlyozták az elejétől végéig való részvételt és a pontos érkezést. Nem ismerek közülük senkit, akit felhívhatnék és elmagyarázhatnám a helyzetet.)
Hívom az autóst, hajlandó várni rám. Hívom Danit, még nem hazafelé tart, de a közelben van. A bringákig be tudok jutni a kulcsokkal. Biciklis vágta oda-vissza, a bőröndöm cipzárja a kezemben marad, Dani kulcsa a szomszédunk kezébe, majd futósprint a húzós bőrönddel az autóig (úgy nyolcszáz méter, bár enyhe lejtőn). Még vizet sem tudtam tölteni. Összesen fél óra ment rá az akcióra. – Mikor is indul a buszod, fél hétkor? – fogad a sofőr. – Nem, fél hatkor. – Hát azt már nem nagyon érjük el. – Közben sötét felhők, zápor kerekedik, én meg úgy készültem, nem kell esőkabát. Így kezdődik a csendes, elmélyülő lelkigyakorlat. Véletlen? Vagy meg tudtam volna előzni?
Sofőröm hangsúlyozva, hogy semmilyen valláshoz semmi köze, elmeséli, hogy folyton rendezvényre igyekvő vallásos emberek megmentőjévé válik az autójával (a múltkor az M3-M0 csomóponttól Tahitótfaluba vitt el egy váratlanul telefonáló hölgyet, akinek velem ellentétben beszélnie is kellett a rendezvényen). Nekem is egy szavamra felajánlja, hogy elvisz Dobogókőig, miután a buszt jól lekéstük.
Várjunk csak, az árral még megszívathat, hisz teljesen ki vagyok szolgáltatva neki – agyalok, amint kiszállok a Manréza parkolójában. – Mennyit adhatok? – Amennyit gondolsz. …
Nyugodt elszigeteltség
A lelkigyakorlatos ház gyönyörű, öt-hét éve láttam a helyet (nem lelkigyakorlaton), de mintha azóta is felújítottak volna rajta. Sokkol a csend, egyszerűség, méltóság, amint az irodában bejelentkezem.
Teát, kávét fogyaszthatunk éjjel-nappal kedvünkre a teakonyhában. Mindenki külön szobát kap. Ami úgy értendő, hogy a házaspárok is. Vacsora után elmagyarázzák az elveket. Teljes csendet tartunk, még a közös étkezéseknél is. Ha séta közben összefutunk, itt nem udvariatlan nem köszönni, tekintettel sem. A csendnek része, hogy ne telefonáljunk (ezt mondjuk én is így akartam), az SMS-eket se olvassuk el, ne netezzünk, szóval kapcsoljuk ki a mobilt három napra, vagy repülőzzünk vele. Ha csak azzal tudnád ébreszteni magadat, akkor kapsz ébresztőórát. ☺ A kegyelemdöfés: ha könyvet hoztunk, azt is zárjuk el jól. ☺ „Legyünk nagylelkűek”, mondta az alapító Szent Ignác, „és Isten is nagylelkű lesz velünk.” Mindenkit beosztanak a kísérőjéhez. Egyedül vele beszélgetünk, naponta egyszer. „Mi olyanok vagyunk, mint a pásztorkutyák, mi csak tereljük a nyájat, hogy a pásztor után menjenek, ne a szakadék vagy a farkas felé” – magyarázza a szerepüket az egyik kísérő.
A kajájuk híresen jó, ezt így is tapasztalom. Magyar konyhán alapul, egyszerű, de mindig ki van egészítve valami szokásosnál egészségesebbel, finomabbal, táplálóbbal. Hatalmasakat alszom, még délelőttönként is, mint a babák. Csak a második-harmadik közös étkezés körül jövök rá, hogy máskor egy ilyen helyzetben mennyi energiám, figyelmem megy rá – főleg idegen társaságban –, hogy másokkal kapcsolatot alakítsak ki és tartsak fenn. Ez most mind megmarad. Ráadásul több mindent „megengedhetek magamnak”, nem kell senkinek magyaráznom a húzásaimat, döntéseimet.
Üldöz a szeretetével
Mire az első kísérői beszélgetés eljön, már egész kipihent, kiegyensúlyozott vagyok, vagyis inkább csak testben. (A jelentkezéskor le kellett írni, miért jövök, úgyhogy M., a kísérő már tud rólam ezt-azt.) Hónapok óta küzdök az Isten szeretetével, hát ezt a témát vetem fel. Nagyon vágyom az érzésre, hogy egy kőgazdag személynek a kastélyparkjában én bármikor kedvemre sétálgathatok, szedhetem a mandarint a fákról, de állandóan visszafog, hogy neki vagy más vendégének nem marad belőle elég. „Keresem azt a személyt, akinek annyi szeretete van, hogy ha markolok belőle, attól neki nem lesz kevesebb” – fogalmazza meg M. az apróhirdetésemet.
A mai feladat a ritmikus imamód. Szokatlan, de legalább egyszerűen végrehajtható. M. a Teremtés könyve 1:24-31-et és a 139. zsoltár 1-18-at adja hozzá. Délutáni kávézás (ami sohasem szokott lenni az életemben) közben olvasgatom, s az a benyomásom: „Mindenhol ott van; mindent elkészített”. Könnyek is szöknek a szemembe a meghatottságtól, de kellemetlenül zavaró is, hogy lehetetlen, nevetséges próbálkozás elmenekülni előle. (Amúgy éppen most, szeptembertől tervezek „a tenger túlsó szélére költözni”! Csak nem fogok úgy járni, mint régi kollégám, Jónás?)
Ezt a két állítást ismételgetem a Zsivány-sziklákhoz tett sétámon. Félelmetes, óriási bizalmat igénylő gondolatok. A záró „baráti beszélgetésben” azt mondom Jézusnak, ő velem ellentétben teljesen tapasztalta ezt a valóságot itt a földön.
Esténként szentségimádás. A kísérőmet kellett kérnem, magyarázza el, mi az, meg aztán az Oltáriszentség fogalmát is. „Csak szemléljük.” Pár egyszerű éneken kívül tényleg hangtalanul telik. Persze tűnhet babonás dolognak is egy ostyát körbetérdelni, csak mondja már meg az önérzetes protestáns, neki mikor van ilyen ideje Istennel. Nézem a mécseseket, s feldúltan azt érzem: nem, nem, nem tudom az önzetlen szeretetet elfogadni. Szívesen elmenekülnék, hogy eltereljem a figyelmemet és ne kelljen erre gondolnom.
Másnapi beszélgetésünkön beszámolok M.-nek a ritmikus imáról. – Üldöz a szeretetével? – próbálja szavakba önteni az érzéseimet. Kimondom, hogy attól is félek, megkéri a szeretete árát. – Megkéri az árát… „Amennyit gondolsz”? – idézi a sofőrömet.
Most te kívánhatsz
A mai ignáci szemlélődéshez olvasmánynak nem evangéliumi történetet, hanem a 131. zsoltárt és a Jelenések könyve 3:20-at kapom. S még egy feladat, ahogy egy férfi vagy nő kérdezi a mellette fekvő társát egy meghitt beszélgetésben, hogyan fejezhetné ki neki a szeretetét (pillow talk), gyűjtsem össze, hogyan szeressen az Isten.
Ismét a délutáni kávénál nézegetem a zsoltárt. Én pont hogy készítek túl merész terveket, és próbálok erőmön fölüli dolgokat tenni. De ez a „lecsendesítem lelkemet” ellensúlyoz, végül is ezt tettem azzal, hogy idejöttem.
Indulok a mai sétámra, a Júlia-forráshoz. Nézzük, hogyan szeressen Isten, ha bármit lehet kérni.
A szomorú, hogy először hiába gondolkodom, semmi nem jut eszembe. (Pont, mint mikor tavaly karácsony előtt megkérdeztem a szüleimet, milyen lenne nekik egy jó karácsonyeste, és hirtelen nem is tudták hova tenni, évek óta senki nem volt kíváncsi az ő kívánságukra.)
Aztán előtörnek a lelkemből olyan földi „boldogságok”, amik után a legtöbb ember sóvárog. Legyen már béke és felszabadultság a családomban; adhatna mellém egy nőt; esetleg egy olyan munkát, amit jobban élvezek, mint a mostanit. (Bár már teszem is hozzá, hogy ezekhez többnyire embereket kellene kényszerítenie olyan dolgokra, amikre még nem készek.)
Következő, hogy lepjen meg valamivel. (Nem nagyon szeretem az emberek meglepetéseit, egyrészt ritkán tudják teljesen titokban tartani, másrészt nem mindig örülök annyira, amennyire az illető remélte volna, de neki csak megy.)
Az is eszembe jut, hogy néha hagyjon már békén.
Végül a „kopogtatok… bemegyek, és együtt vacsorázom vele” képet gondolom tovább, úgyis az imához tartozó eredeti feladat is ilyen. Milyen is lenne, ha Jézus eljönne az otthonomba. Neki nem lenne méltatlan a 4-6-os villamospótló busz (amit még az általam amúgy is ritkán használt budapesti tömegközlekedésen belül is nagy ívben kerülök). Biztos nem ókori divatot, sem a filmekből ismert fehér Jézus-jelmezt hordaná, inkább csak farmert meg inget. Mostanában, vagy még inkább egy kora nyári este, mert akkor ki lehet ülni akár későig az erkélyemre, hallgatni a madarakat meg lesni a denevéreimet. Megennénk a joghurtos-almás csirkesalátámat, amit a vendégeknek szoktam készíteni, beszélgetnénk egy nagyot. Föltennénk a lábunkat a szemközti székre, de ez nem lenne udvariatlan. Na, ez így jó lenne, így szerethetne. (De mivel úgysem tesz ilyet…) Esetleg eljöhetne még a nyári gyalogtúrára is, amit a kamaszoknak vezetek, bár ott ugye ők is ott vannak, de legalább lenne elég idő menet közben beszélgetni.
Vendégségben
– Milyen érdekes, nem? – kérdezi M. a beszámolómról. – Eljöttél ide Dobogókőre. Ettél a majonézes répasalátájából [az volt előző nap vacsira]. Kiültél a szabad levegőre hallgatni a madarakat. Beszélgettetek. – Nézek pár pillanatig, hogy miről beszél?! – Jézus ugyanarra vágyott, mint te.
Leesik.
– Hm. Ez komoly…
– Akire ő vágyik, nem hord fehér fizikusi fehér köpenyt, inkább valami farmerfélét [vékony kordnadrág volt rajtam]. Felteszi az egyik lábát a másikra [épp úgy ültem], és megkérdezi a szüleit, mit szeretnének – ahogy ő is megkérdezte tőle, hogyan szeresse.
– Ez… elég megdöbbentő.
(Nézünk egymás szemébe M.-mel, de nem bírom sokáig. Hosszú csend.)
– (Nagyon halkan) Akkor most örül nekem?
– Hát, ízlett a répasalátája? (Jó, jó, azért M. láthatta a közös étkezésnél, milyen kedvvel fogyasztom. ☺)
– Ízlett.
– Piszkosul várta, hogy itt legyél. Pedig mintha ég és föld összeesküdött volna, hogy ne érj ide.
(És ő még nem is tud mindent, ami egyébként ebben a blogbejegyzésben sincs. – Csend.)
– Mondtad, hogy nem szereted a sört. Mivel kínálnád őt, ha nálad van?
– Ó, ide is írtam, csak nem mondtam el. Szoktam venni ötliteres gyümölcslevet aluzsákos kartondobozban. De tudok házi limonádét is csinálni.
– Ő gyakran bort szokott kínálni azoknak, akiket meghív…
Csak utána esik le, mennyire élvezni szoktam vendégségben, ha nyugodtan lehet nagyokat aludni, enni-inni, csendben gondolkodni, olvasni, a háztartást meg intézi a házigazda (elég ritkán adatik meg; nincs is sok vendéglátó, akitől el tudom fogadni az ilyen gondoskodást).
Hazaindulás előtt a csendet feloldottuk, és – bár hangsúlyozták, hogy alighanem mindenkinek nagyon személyes volt az élménye – mindenki összefoglalhatta, milyennek élte meg a lelkigyakorlatot. Mivel döntően rossz emlékeim vannak efféle zárókörökről, amikor mindenki próbál egyre nagyobbakat és bensőségesebbeket mondani, nagyjából csak ennyit mondtam a csapatnak, de én tudtam, miért:
 
„Jézus vendégül látott.”
 
 

Kedves Érdeklődő!

November 26-ig az emailek és jelentkezések feldolgozása szabadság miatt szünetel. November 27-től a jelentkezéseket beérkezési sorrendben dolgozzuk fel.

Köszönjük megértésüket.