Nagyböjti Triduum II.

Nagyböjti Triduum – „Reményt és jövőt adok nektek.” Előkészület a 2007. szeptemberi városmisszióra. Jézus Szíve Lelkészség – Jezsuiták. 1085 Bp. Mária u. 25. 2007. március 10. BARTÓK TIBOR SJ

II. Remélni magunkért – remélni másokért – remélni mindenkiért?

A két fiúról és az irgalmas Atyáról szóló példabeszédet (Lk 15,11-32) úgy is felfoghatjuk, mint annak iskoláját, hogy hogyan tanulunk meg helyesen remélni magunkért és másokért. Másokért, mivel a remény sohasem maradhat individualista beállítottság. Ez a másokért való remény vezet el oda, hogy megértsük: a remény alapvetően közösségi erény. A két fiú a reménytelenség formáit testesítik meg: a kisebbik előbb vakmerő, aztán kétségbeesett, a nagyobbik annyira kétségbe esett, hogy mindez saját magának sem tűnik már fel. Az apa – aki Isten szimbóluma – azonban mindkét fiáért remél, végső soron mindenkiért remél. A példabeszéd egy-egy mondatához fűzöm a mai estén gondolataimat.

A fiatalabb fiú

„add ki nekem az örökség rám eső részét”:

Kérése, az örökség szétosztása nagyon radikális: azt követelni, hogy az apa adja ki a ráeső részt – keleti országokban – annyit jelent, mint apja halálát követelni… Apja szétosztja köztük vagyonát, amely az eredeti szövegben így áll: ‘életét’ (ton bion), vagyis mindent odaad, az élettel együtt a szabadságot is, hogy azt kezdhessen vele, amit akar. A fiú kérése vakmerő. A vakmerőség a reménnyel ellentétes magatartásforma, még ha az ember nem is érzi ezt. A vakmerő ember olyasvalamit akar elővételezni és élvezni, amire még nem érett meg. A vakmerőség ugyanis kizárja a türelmet és a várakozást, a remény segítőtársait.

„elment egy távoli országba”

Első hallásra semmi rossz nincs ebben az eltávolodásban. Életünkhöz hozzátartozik, hogy elhagyjuk a szüleinket – a helytelen ragaszkodás csak meggátolja az életet bennünk -, ennek azonban megvan a maga ideje és módja. Az ember – szokás mondani – homo viator, állandóan úton lévő lény, zarándok. Istentől tart Isten felé: nem isteni szikra, hanem tökéletesen teremtmény, aki arra kapott hivatást, hogy a teremtetlen Isten életében részesedjen. Teremtett mivoltunkat fejezi ki a zarándokút: az út végére szeretnénk, ha Isten felöltöztetne minket saját életének tulajdonságaiba. A remény pontosan ennek a zarándokútnak az erénye, amely segít emlékezetben tartani, állandóan tudatosítani a célt, Istent, aki bizonyos értelemben már most valóság és jelenlét lehet életünkben, de teljes birtoklásától még messze vagyunk.

A példabeszédben azonban pontosan a fordítottja történik. A fiú nem közeledik, hanem távolodik az apa szimbóluma alatt rejtőző Istentől, s távolodik saját magától is. Vakmerő, mert azt hiszi, hogy az Istentől kapott élettel együtt tökéletesen, elveszíthetetlenül birtokolja magát Istent is, a beteljesedést. Vakmerőségében van egyfajta infantilizmus, ami komikusnak is tűnhet számunkra. Azt hiszi, hogy tökéletesen hasonlít az apához. Bizonyára magán hordja vonásait, gesztusait, de azért mégsem az apa. Hiányzik belőle az érettség, a megfontoltság, az okosság, amely a reménytől elválaszthatatlan erény. Egyfajta hamis biztonságérzet élhet benne, amely csalódásaiban majd meginog. A vakmerőség vezeti rá, hogy határait és korlátait ne vegye észre, hogy ne számoljon létének és végességének valóságával.

De mit is jelent a fiú esetében ez a távoli ország? Távoli országba menni itt annyi, mint szakítani azzal a gondolkodás- és cselekvésmóddal, amit a fiú az apa házában tanult, sőt eltávolodni attól, ami identitásának a lényegét adja, ti. azt, hogy szeretett fiú. Istenre vonatkoztatva ez annyi, mint, hogy kételkedni kezd abban a valóságban, hogy Istenhez tartozik. Pedig ez a valóság adna igazán erőt ahhoz, hogy önmagává váljon, s ahhoz, hogy másokkal való kapcsolatában is megőrizze szabadságát és méltóságát. Ha azonban eltávolodik léte forrásától, az Atyától, akkor szükségszerűen kételkedni kezd önmagában, és saját értékességében. Kényszerítve érzi magát, hogy szüntelenül bizonyítsa értékességét a maga és mások szemében.

A távoli ország másik sajátossága, hogy a fiú saját maga és mások függőségébe kerül. A függőségnek azonban következményei vannak. Hogyan fordíthatnánk ezt mai nyelvre? Félelem vehet erőt rajtunk, hogy nem tudunk megfelelni az elvárásoknak. Állandóan jó benyomást kell gyakorolnunk másokra, hogy megnyerjük őket. Ugyanakkor megtapasztaljuk, hogy mások sikere irigységgel tölt el. Végül úgy érezzük, hogy folytonos túlélési küzdelmet kell folytatnunk.

Istentől és önmagunktól távol, mások függőségében élve megkísért a reménytelenség második, könnyebben felismerhető formája: a kétségbeesés. Nem remélünk többé abban, hogy van visszaút Istenhez és önmagunkhoz, s hogy a függőségi kapcsolatokkal szemben fűzhet más viszony is az emberekhez. Pedig valójában itt, az eltávolodás legmélyén születhet meg igazán a visszatérés reménye. S szerencsére meg is születik a fiúban. Így fura módon a megváltoztathatatlan múlt – amit elismer – lesz reményének kiindulópontja. Ezt a látszólagos ellentmondást fogalmazta meg Pilinszky János „Múltunk reménye” c. kis írásában:

„A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait. Ha azonban nem magukat a tényeket kívánjuk átrendezni, hanem azok minőségét?” – kérdezi Pilinszky. „Igen – folytatja – akkor kitűnik, hogy a múlt a «minőségi cselekvés» tulajdonképpeni hazája. Anélkül, hogy a tényeken bármit változtatna, javarészt itt, a múlt küzdőterén zajlik le minden ember drámája azzal a rosszal szemben, amit – a puszta tények szintjén – visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára azonban nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszörnyűbb tett is „színarannyá” válhat. () Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.” (Új Ember, 1975. január 5.).

„Ekkor magába szállt, és azt mondta: ‘Fölkelek, elmegyek apámhoz és azt mondom neki: … Apám, vétkeztem ellened, már nem vagyok méltó arra, hogy Fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem…”.

A fiú ott, ahol elismeri, hogy elvesztette fiúi méltóságát, egyben azt is megérzi, hogy mégis az maradt, hiszen nem egy idegen emberhez, hanem apjához akar visszatérni… Reményének forrása az emlékezet.

Az emlékezet nem más, mint önazonosságunk garanciája. „Az emlékezés az emberi lélek egyik legtitokzatosabb és legnagyszerűbb képessége – mondja Raniero Cantalamessa. Minden gyermekkorunk óta látott, hallott, gondolt és megtett dolog el van raktározva és bármikor felidézhető, napvilágra hozható ebben a végtelen, de helyet nem foglaló „érzékben”, akaratunk egyetlen utasítására. Szent Ágoston… számára egyenesen a Szentháromság jele, nyoma volt: „Nagy ereje van az emlékezetnek. Meghökkentően nagy és magam sem tudom, Istenem, mi ez. Mély és határtalan sokrétűség van benne… Ki juthat el titokzatos rejtekéig? Amióta csak ismerlek, benne voltál emlékezetemben, és ott talállak Téged, ha emlékezem reád, és örvendezem rajtad” (Vallomások, X, 8-24). Isten, aki hatalmasabb az egeknél, az ember emlékezetének templomában lakozik! A latin emlékezni, recordari ige szó szerinti jelentése : ismét (re) a szívbe (cor) juttatni (dari). Ezért tehát az emlékezés nemcsak az értelem, hanem az akarat és a szív tevékenysége is; emlékezni annyi, mint szeretettel visszagondolni. Jézus egyenesen a Szentléleknek tulajdonítja azt, hogy emlékezhetünk rá (vö. Jn14,26). (R. Cantalamessa, Megszentelődésünk forrása az Eucharisztia, 71)

A fiú reményének forrása az, hogy vissza tud emlékezni Atyja szeretetére, amely megalapozta életét, önazonosságát. Remélni, vagyis előretekinteni paradox módon az tud, aki tud emlékezni, azaz visszatekinteni istenkapcsolatának mérföldköveire. Jézus maga is felhasználja az apostolok emlékezetét, amikor feltámadása után visszaküldi őket Galileába, az első, megalapozó találkozások színhelyére: ott akar velük újra találkozni, ahonnan minden elindult. A tékozló is visszaidézi azt a szeretetet, amelyet apjától kapott, s ami megalapozta életét, létét. Ez pedig erősebb, mint minden eltávolodás.

Mindez ösztönzést adhat számunkra is, ha reményünket ébren akarjuk tartani. Megkérdezhetjük magunktól: milyen események alapozták meg Istenhez, Jézushoz fűződő kapcsolatomat? Tudok-e ezekre a találkozásokra kreatív módon visszatekinteni? Nem pusztán a jó érzés felmelegítése végett (ami sokszor nem is lehetséges), hanem hogy tudatosodjon bennem: istenkapcsolatomnak, Jézus-kapcsolatomnak története van, amely inkább kifejezi Isten hűségét, mint az enyémet.

A visszatérés azonban egy hosszú út, mert a fiú maga támaszt akadályokat: a bűnét belátja, de nem hisz még igazán abban, hogy az apa fiaként fogja visszafogadni… Csak a béres minőségre mer gondolni, nem tudja elhinni, hogy Atyjában nincs semmiféle bosszú-, vagy elégtételvágy… Reménye még tökéletlen. Azt hiszi, hogy meg kell dolgozni Atyja szeretetéért, ki kell érdemelnie a bocsánatot… A saját mércéjével mér magának, nem tudja még igazán befogadni a bocsánatot…
Mindez számunkra is ösztönzés lehet arra, hogy feltegyük a kérdést:: mennyire hiszek Isten bocsánatában? Mennyire merem neki megnyitni életem rejtett ellenállásait? Ezek ugyanis a bűn igazi gyökerei Mennyire akarok csak félmegoldásokat, béres-státuszt magamnak? Felismerhetem, hogy ezáltal valójában magamnak tartom meg a bűneim feletti rendelkezés jogát, s ezzel azt is, hogy akkor távolodok el újra, amikor nekem tetszik. A bérest ugyanis csak bére, s nem tudatos és szerető elköteleződése köti az apához.

Természetesen érezhetjük az újrakezdés nehézségét. A bennünk lévő nehézkesség azonban elvezet Jézushoz, akiben felismerhetjük, hogy a példabeszéd mélyén Ő az a Fiú, aki legmesszebbre ment az Atyától azért, hogy minket hazavezessen Hozzá… Ő az, aki „eltékozolta” értünk és miattunk vagyonát, istenségét, hogy utolérjen ott, ahol éppen vagyunk, s hazavigyen az Atyához. Ha ezt a példabeszédet összevetjük a két előzővel, azelveszett juhot megkereső pásztor és az elveszett drachmájáért mindent felforgató asszonyról szóló példabeszéddel, akkor nem tűnik számunkra olyan hihetetlennek, hogy Jézus felvállalja – szeretetből – a kisebbik fiú szerepét értünk

Az idősebb fiú

Az idősebb fiú magatartása sokszor éppen úgy jelen van bennünk, mint a fiatalabbiké. Neki – jóllehet soha nem hagyta el az apai házat – sokkal nagyobb utat kell megtennie, hogy visszataláljon oda, mert lényegében soha nem élt ott. Nem tud remélni az Atya jóságában a testvére számára, mert nem remél saját maga számára sem ugyanabban a jóságban. Itt értjük meg talán, hogy a remény soha nem lehet individuális, mert maga az üdvösség sem az. Ha a másik java iránti érdeklődés nincs meg a vágyaimban, akkor végső soron a magam számára sem tudok remélni.

„aki azzal a lehetőséggel számol, hogy rajta kívül akár csak egyvalaki is elkárhozik, az aligha tud fenntartások nélkül szeretni” – mondja egy német teológus. (H-J. Verweyen, idézi H. U. von Balthasar, Mit szabad remélnünk?, 154). „A remény ugyanis nem lehet részleges; a remény elveszíti minden értelmét és minden erejét, ha nem azt mondja, hogy „mi mindannyian”, „mindannyian együttvéve”” – állapítja meg Gabriel Marcel is (uo., 60.)
Az idősebbik fiú reménytelensége azonban mélyen gyökerezik. Talán felismerhetünk benne egy-két elemet, amely saját reménytelenségünk okaira is rávilágít.

„megharagudott és nem akart bemenni”

Eredeti seb. A házban, az Atyában magában öröm és vigasság van, ő azonban a kirekesztettséget választja. Mindig otthon van, s most mégsem akar otthon lenni. Haragja és sértődöttsége valószínűleg ösztönös, nem annyira tudatos. Olyan sebzettségből fakad, amelynek gyökerei mélyen benne élnek, s amely most egészen váratlan és kezelhetetlen módon törnek a felszínre.

Mindez alkalom lehet számunkra is, hogy rátekintsünk sebzettségünknek egy olyan rétegére, amellyel a legnehezebb szembesülni, mivel nehezen világítható meg a tudatos reflexióval. Ez az eredeti seb (vagy áteredő bűn), amely régies kifejezéssel a főbűnöknek nevezett hajlamokban tör elő bennünk, sokszor egészen váratlan helyzetekben. Az idősebb fiú haragja sértett hiúságából (gőgjéből) és irigységéből táplálkozik, s nem tud örülni a másikban újjászülető jónak. Ezeken a hajlamokon sokszor azért nehéz dolgozni, mert nem engedelmeskednek a puszta elhatározásnak, ti. hogy egy gesztussal elutasítom őket. Olyan sebzettségekről van szó, amelyért nem lehet egyértelmű felelősöket megnevezni. Írhatnánk a szüleink, a neveltetésünk számlájára is, de a példabeszéd alapján nem mondhatjuk, hogy az apa kevesebb gyöngédséggel szerette volna nagyobbik fiát. E sebek gyógyszere tulajdonképpen nem is lehet más, mint hogy mélyen vágyom a gyógyulásra, s remélem, hogy Isten betölti vágyamat.

Szembesíthetjük tehát magunkat ezzel a magatartással: hol tapasztaltam meg magamban hasonló – érthetetlen – érzéseket a másokban felismert és megtapasztalt jó kapcsán? Mennyire tudtam/tudom megosztani mások örömét, főleg mások megtérésének örömét, amely Jézus szavai szerint nagyobb örömet vált ki a mennyben, mint az igazak igazsága? Hogyan viszonyulok Isten és Jézus bűnösök iránti szeretetéhez?

„…hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal”.

Vizsgáljunk meg három vonást az idősebb fiú magatartásából, amely rávilágít talán arra, mi is akadályozza benne azt, hogy testvéréért, s végső soron magáért remélni tudjon?

Kötelességteljesítés. Az idősebb fiú mintaszerű engedelmességgel és kötelességtudással teljesít mindent. A kötelességtudás önmagában nagyon jó dolog, nélküle nincs kiszámíthatóság, stabilitás stb. sem a családban, sem a munkában. Gyökereiben azonban sok más érzés megbújhat. A nagyobbik fiú kötelességteljesítése mögött a vakmerőségnek egy másik formája bújik meg. A kisebbik fiú vakmerősége abban állt, hogy azt hitte: az apa módjára birtokolja az életet. A nagyobbik vakmerősége abban áll, hogy tetteiben, érdemeiben, saját hűségében bízik, remélve, hogy apja ezért megjutalmazza. Minden az övé, ingyenes szeretetből, ő mégis kötelességteljesítésének béreként akarja birtokolni mindezt. Az eredmény azonban lesújtó: kötelességteljesítését nem szolgálatként, hanem szolgaságként éli meg. A másik látványa, aki lerongyolódva érkezik haza, s aki teljesen üres kézzel képes befogadni az apa szeretetét, kiváltja a nagyobbik fiú gyűlöletét: az ő keze ugyanis tele van, saját maga érdemeivel, s ehhez apja nem tud mit hozzátenni. Mindez jó alkalom lehet számomra is, hogy felismerjem kötelességeim, szolgálataim igazi minőségét: hogyan vagyok bennük jelen? Szolgálataimat hogyan élem meg? Saját érdemeimet akarom növelni, vagy örömet és szabadságot találok bennük? Kötelességtudat- és teljesítés nem elvetendő dolog. Kérhetem, hogy Isten tisztítsa meg ezt bennem a haragos vádaskodástól…

Törvénytisztelet. „Szolgálok és megtartom a parancsokat” – mondja az idősebb, azaz teszem a feladataimat és ragaszkodom a törvényekhez; ez lényegében a farizeusok magatartása, akik erkölcsileg feddhetetlenek, de üdvösségüket cselekedeteikből és érdemeikből remélik, s nem ingyenes ajándékként várják. Nem ismerik fel, hogy jó erkölcs és tett alapja is Isten kegyelme. Az ember saját erejéből is képes – legalább is bizonyos ideig – erényes lenni, szabályoknak és normáknak megfelelni. Mindez azonban maradhat egészen külsődleges. Rátekinthetek arra, hogy törvénytiszteletem, erkölcsi feddhetetlenségem, jócselekedeteim mögött felismerem-e Isten kegyelmét, hálás vagyok-e érte, vagy mindez gőgössé tesz, és saját tetteim és viselkedésem válik reményem forrásává?

Összehasonlítgatás. Az idősebb fiú az összehasonlítgatás foglya: „hány esztendeje szolgálok én… de ez a te fiad…”. Bűneinknek ez az egyik leggyakoribb gyökere: nem hiszünk alapvetően abban, hogy Isten szemében egyedi és sajátos módon létezünk, adottságainkkal, korlátainkkal stb. Másokkal összehasonlítva magunkat akarunk életünknek alapot teremteni: ebben több vagyok (felértékelem magam – s megszületik bennem a gőg), abban kevesebb (leértékelem magam – s irigység tölt el)… Végső soron a többiekhez képest határozom meg magam, s azt hiszem, hogy Isten is így tesz…
Mit tehet azonban az idősebb fiú, s mit tehetünk mi, amikor megtapasztaljuk magunkban az ő vonásait? Törekedhetünk arra, hogy abbahagyjuk az összehasonlítgatást, ami mögött mindig egy rejtett rivalizálás húzódik meg; ez az érzések szintjén nem megy azonnal, de a felismerés, a tudatosítás szintjén igen, amelyet lassan majd az érzések is követhetnek. Gyakorolhatjuk magunkban a bizalom és a hála magatartását. Megtanulhatunk naponta hálát adni azért, amink van és ami vagyunk. Visszavezethetjük Istenre azokat a jó dolgokat, amelyekkel megajándékozott, vagy amellyel mi tudtunk – Vele együtt – megajándékozni másokat. Végül kérhetjük Jézustól a gyógyulást. Ő ugyanis nemcsak a kisebbik Fiú, aki messzire megy értünk, hanem az idősebb Fiú is, aki „mindig az Atyánál van”, anélkül hogy irigykedve tekintene ránk. Ő meg akarja osztani velünk gyermekségét, Benne nincs féltékenység testvéreivel szemben.

Az apa

Az apa mindkét fia elé kimegy, mert mindkét fiában remél.

„eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta”… „apja kijött és kérlelte”

Az apa mindkét gyermekének elébe siet: annak is, aki látható módon távolodott el tőle, annak is, aki látszólag mindig vele volt, de valójában messze volt tőle: Isten mindenki üdvösségében remél. Hackeborni Szent Mechtild egy középkori német misztikus szerzetesnő így fogalmazza meg Isten reményét:

„Akik „súlyos bűn fogságában vergődnek, azokra szintén mindig azzal a szeretettel tekintek, amellyel kiválasztottam őket, azzal a világossággal, amelyre el fognak jutni”; ezért az embernek „gyakran emlékezetébe kell idéznie, hogy csodálatos és rejtett ítéletekkel igaz emberként tekintek a bűnben vergődőre, és szeretettel gondolva rá jóra fordítok számára mindent, még a rosszat is.” (Revelationes, 281). Istenben tehát megvan a mi igazi formánk, akkor is, amikor távol járunk tőle.

Isten nemcsak hazavár, hanem elénk jön: szeretete alkalmazkodik a mi befogadóképességünkhöz. Alázatának jele, hogy kérlel. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mennyire él bennünk egy ilyen Istennek a képe?

Az apa nem hasonlítja egyik fiát a másikhoz. Istenben nincs semmi összehasonlítgatás: sem erényeinket, sem bűneinket nem veti össze a másik ember jóságával vagy gonoszságával.

„Hozzátok hamar a legdrágább ruhát…, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára”

Az apa visszaöltözteti a fiát fiúi, gyermeki méltóságának a jelvényeibe. Nincs benne semmi neheztelés, szemrehányás, feltételszabás: megbocsátása állandóan adott, csak arra vár, hogy visszafogadhasson. Ez arra indíthat, hogy rátekintsek saját istenképemre, a feltételekre, amelyeket én magam szabok saját magamnak…

„együnk és vigadjunk…”, „vigadozni és örvendezni kellett, mert ez a te öcséd meghalt és föltámadt”

Az apa számára a legnagyobb öröm a visszatérő fiú: ez az előző két példabeszédnek is a lényege (a megkerült juh, a megtalált drachma feletti öröm, amely az égben nagyobb örömet vált ki, mint az, ami soha el nem kallódott…). Az apa – Isten öröme kiárad: Isten ünnepre hív mindenkit. Ha mindez nehéz számomra, imába vihetem saját képességemet vagy képtelenségemet az örömre, amit akkor érzek, vagy nem érzek, amikor látom a másokba visszatérő életet, örömet, a növekedést…

4. A folytatás?

Felmerül bennünk a kérdés: mi lesz a hazatért fiúval? Hogyan szilárdulhat meg apja szeretetében? Talán akkor, ha ő maga is felvállalja a növekedés, végső soron a felnőtté, az apává, a szülővé válás nehéz folyamatát… S mi lesz az idősebb fiúval? Nem tudjuk róla, hogy bement-e végül is a házba vagy kinn maradt? Jézus nyitva hagyja a példabeszédet.

Akár az egyikre, akár a másikra igaz, hogy az apa tiszteletben tartja a szabadságukat. Nem kötözi őket magához. A remény mindezt nem engedheti meg. Isten reménye, kegyelme végtelenül tiszteli az én szabadságomat. A remény attól remény, hogy nem akar előre tudni, biztosra menni, minden kudarcot eleve kizárni. Csak remélni tud Sokakat izgatott a kérdés, vajon Isten el tud-e érni mindenkit kegyelmével, s ha igen, marad-e valami szerepe az ember szabad döntésének? A filozófusnőből kármeliták közé lépett Edith Stein, aki ma Európa egyik társvédőszentje (Szent Teréz Benedikta) egy nagyon szép kis elmélkedést hagyott a kegyelem és a szabadság viszonyáról. A kettő kapcsolatába ágyazta a reményt, amely Istenben egyetemes, minden emberre kiterjed

„A mindenkin könyörülő szeretet tehát mindenkihez alászállhat. Hisszük, hogy ezt meg is teszi. És lehetnek-e akkor olyan lelkek, akik tartósan elzárkóznak előle? Hogy ez a lehetőség elvileg fennáll, azt nem tagadhatjuk. Ténylegesen véghetetlenül valószínűtlen lehet. Pontosan annak folytán, amit az előkészítő kegyelem végbe tud vinni a lélekben. A kegyelem talán épp csak kopogtat egy kicsit, és vannak lelkek, akik már e halk jelzésre is ajtót nyitnak. Mások figyelmet sem fordítanak rá. Ekkor talán beoson a lelkekbe és egyre inkább kiterjeszkedik bennük. Minél nagyobb az a terület, amelyet a kegyelem ilyen illegitim módon bevesz, annál kisebb a valószínűsége, hogy a lélek elzárkózik előle. () Ha a lélekből kiszorul az összes olyan erőhatás, amely szemben áll a világosság Lelkével, akkor már végtelenül valószínűtlen, hogy a lélek szabadon a kegyelem ellenében dönt. Ekkor az isteni szeretet és kegyelem határtalanságába vetett hit a megváltás egyetemességébe vetett reményt is igazolja, jóllehet a kegyelemmel szemben tanúsított ellenállás elvileg továbbra is fennálló lehetősége miatt megmarad az örök kárhozat lehetősége is. () Az isteni szabadság nem törheti meg és nem iktathatja ki az emberi szabadságot, de az lehetséges, hogy mintegy túljár az eszén.” (Idézi H. U. von Balthasar, Mit szabad remélnünk?, 160-161.)

Remélhetjük tehát, hogy Istennek minden emberrel megvan a maga diplomáciája, sőt azt is, hogy életünk minden szakaszában bánni tud a bennünk lakó tékozlóval és farizeussal. Hogy remél értünk, remél másokért, remél mindenkiért.

BARTÓK TIBOR SJ

2011. október 30., Írások és Felvételek