Nagyböjti Triduum III.

Nagyböjti Triduum – „Reményt és jövőt adok nektek.” Előkészület a 2007. szeptemberi városmisszióra. Jézus Szíve Lelkészség – Jezsuiták. 1085 Bp. Mária u. 25. 2007. március 11. BARTÓK IBOR SJ

III. A remény akadályai. Az értelmes remény. Jézus és az Egyház reménye

A mai evangélium (Lk 13,1-9) elsődleges üzenete a megtérésre való felhívás, amelyekre sokszor az éppen aktuális események hívják fel a figyelmünket. Jézus két ilyen eseményt említ, amely kortársait minden bizonnyal megrendítette, majd pedig a fügefáról szóló példabeszéddel zárja a megtérés komolyságára való felhívását. Triduumunk utolsó estéjén követni szeretnénk az evangélium két szakaszának sorrendjét, előbb az első, majd a második részhez fűzve néhány gondolatot. Az első rész kapcsán arra keresnénk választ, mi akadályozza leginkább ma bennünk a reményt, s mi adhat ebből kiutat. A második rész, vagyis a fügefáról szóló példabeszéd kapcsán pedig szeretnénk felfedezni Jézus reményének egyik alapvonását, a türelmet. Végül szeretnénk párhuzamba állítani ezt a példabeszédet egy másikkal, a mustármagról szólóval, s megfogalmazni, hogy hogyan tehet ma tanúságot az Egyház reményéről, Jézusról a világban.

A remény akadályai s a kiút

Félelem. A ma hallott evangélium és egy három évvel ezelőtti esemény különös összefüggésben áll. Három évvel ezelőtt is ugyanezt az evangéliumot olvasták fel Nagyböjt III. vasárnapján, három nappal a március 11-i madridi vonatrobbantás kb. 200 halálos áldozatot és másfél ezer sebesültet követelő tragédiája után. A néhány nappal korábban Madridból hazatért jezsuita elöljárónk – aki néhány fiatal tanuló rendtagot látogatott meg a spanyol fővárosban – alig tudott valamit is mondani a vasárnapi prédikációban. Érthető módon, hiszen kézenfekvő volt a párhuzam. A Pilátus által legyilkolt emberek vagy a Siloám tornya alatt veszett jeruzsálemiek sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak, mint bármely más kortársuk, akikkel ugyanez megtörténhetett volna – mondja Jézus. S ugyanígy, akik 2004. március 11-én Madridban, vagy két és fél évvel korábban, szeptember 11-én a new yorki-i Ikertornyok elleni terrortámadás idején meghaltak, sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak, mint bármely más kortársuk, akik közé magunkat is odaszámíthatjuk.

Jézus válaszát mindenesetre keménynek és sürgetőnek érezzük. Jobban megértjük talán, ha fellapozzuk a megelőző evangéliumi szakaszokat. Jézus előbb az idők jeleiről beszél (Lk 2,54kk.). Kortársai megértik az időjárás jeleit, tudnak következtetni a másnapi esőre vagy déli szélre, de az igazi jelet, Jézust, akiben ott van egy új életmód lehetősége, akire tulajdonképpen minden előkészítő tevékenység irányult – őt nem ismerik fel: mintha Isten túlságosan emberré vált volna ahhoz, hogy észre lehessen benne venni az istenit. Ezek után Jézus a kiengesztelődés sürgősségéről beszél: engesztelődj ki ellenfeleddel, amíg úton vagy vele (Lk 12,58k.). Ezek a sürgető felhívások, a maival együtt, azt szolgálják, hogy tudatosuljon bennünk: utunk nincs bebiztosítva, könnyen elfeledkezünk az ígéretről, ti. hogy utunk Isten felé tart Megtérésünkben biztosan szerepe lehet egy-egy megrendülésnek, de ez a megrendülés, amelyet időnként természeti és társadalmi katasztrófák váltanak ki bennünk, meg is gátolhatja bennünk a reményt

Szeretnék egy pillanatra elidőzni ennél a jelenetnél, a jeruzsálemi vérengzés és a Siloám-tornya eseténél, amely lépten-nyomon ismétlődik a történelemben, New-Yorkban, Madridban, Londonban stb., s amely – mivel világunk globalizálódik – egyre globálisabb méreteket ölt és még ölthet. Ehhez a jelenséghez azonban, amelyet röviden nemzetközi terrorizmusnak nevezünk, számtalan más jelenség társul – amire röviden még kitérek- , s amelyek egy általános, szinte életünk minden szintjét átható félelmet ébresztenek bennünk. Vagy pontosabban, felszínre hoznak bennünk egy megmagyarázhatatlannak tűnő szorongást. S ezzel a félelemmel szemben szinte nevetségesnek hat az a kislány, aki Charles Péguy szerint a remény szimbóluma.

Sokakat foglalkoztat, hogyan is lehetne leírni ezt a félelmet, amely személyes és közösségi életünkben egyaránt eltölt minket. Általában kétféle félelmet szokás megkülönböztetni: az egyik természetes velejárója a növekedésnek, az újabb és újabb kihívásoknak. Ezzel tulajdonképpen még meg tudunk birkózni. De van egy másik, amely kontrollálhatatlanul tör időnként az emberre és elhomályosítja benne a reményt. S ez már nem pusztán egy pszichés állapot. Valaki így fogalmazta meg: „Sajátos nyugtalanság üli meg korunkat. Ontológiainak nevezhetnénk. Nem redukálható le arra a híres „változástól való félelem”-re, amit a kommentátorok és az esszéírók időnként felfedezni vélnek kortársaink között. Nem egyszerűen politikai vagy „pszichológiai” félelemről van szó. () Egészen más mélységben gyökerezik. Sőt azt lehetne mondani, hogy a számtalan mindennapi közvetített félelem egy lényegesebb szorongásból táplálkozik, ami azonban nem találja meg igazán a maga kifejezéseit. Mindegyikünk, saját maga legmélyén érzi azoknak az antropológiai változásoknak a radikalitását, amely társadalmainkat magával rántja. A közös világot – amelynek () szimbólumrendje, szabályai és hiedelmei vannak – elnyelés fenyegeti. Az új világ, amelybe belépünk, jórészt megfejthetetlen. Ez az, ami a titok súlya, ami a kollektív képzeletet nyomasztja és fölöttébb meghatározza a felszínen folyó viták nagy részét.” (Jean-Claude Guillebaud, La grande inquiétude, Études, 2006/1).

E szorongásnak számtalan forrása lehet. Talán elég itt hármat megemlíteni. (1) Az első a globalizálódó gazdaság, amelyet az abszolút piac és haszon elve és érdeke vezérel, és nem az ember személyes méltósága és közösségi érdeke iránti tisztelet. (2) A második egy ún. 6. földrész, egy virtuális kontinens létrejötte, röviden az internet világa. Ez a világ – úgy tűnik – egyelőre kontrollálhatatlan, de ezen kívül egy másik kihívást is jelent: fölöslegessé teszi a nevelő, a beavató, a tanító szerepét, hiszen közvetlen hozzáférési lehetőséget biztosít szinte az emberi tudás teljességéhez. Emellett megkérdőjelezi a lassú fejődés és növekedés emberi törvényét, mert azt a képzetet kelti bennünk, hogy egyetlen kattintással birtokolhatóvá válik nemcsak a tudás, hanem az emberi érettség is, amit a tudás felhasználása megkövetel. (3) Végül a harmadik tényezője a bennünk élő szorongásnak nem lenne más, mint a genetikai felfedezések és lehetőségek, amelyek magának az embernek az újrafogalmazását követelik: mi is az ember a géntechnikai lehetőségek tükrében? Úgy tűnhet, talán egy gyártmány, amelyet különféle beavatkozásokkal, fogantatásának pillanatától kezdve tökéletesíteni, vagy éppen manipulálni lehet?

Mindhárom félelemforrás (s ezek mellé oda lehetne még tenni jónéhányat) valamiképpen összefügg azzal, hogy az utóbbi két évtizedben annyira felgyorsult a fejlődés és a változás, hogy értelmünkkel nem bírjuk követni. A változások gyorsabban történnek, mint ahogyan azokat mérlegelni tudnánk. Úgy tűnik nincs időnk arra, hogy észrevegyük, mi az, ami valóban pozitív, s mi az, ami kétséges egy-egy új találmányban, termékben, szokásban, életstílusban stb., amelyet a reklámok, a korszellem kényszerítenek ránk, vagy egyszerűen csak családtagjaink, barátaink lepnek meg vele. A változás gyors kényszere miatt nincs időnk arra, hogy a dolgok igazi értékét vagy értéktelenségét észrevegyük, megkülönböztessük. Így egy át nem gondolt világban élünk, ami nem azt jelenti, hogy a világ átgondolhatatlan.
Kettős kísértésnek vagyunk kitéve: a dolgok átláthatatlansága miatt vagy elutasítunk mindent, s ezzel le is vágjuk magunkat a fejlődésről, vagy pedig minden újdonságot be akarunk építeni az életünkbe, s végül maga az élet bénul meg tőle.

Értelmes remény. „Ez az átmeneti homály több sötét félelmet kelt bennünk, – mint kifejezett reményt, több ösztönös félelmet, mint bizalmat és több kérdést, mint amennyit – egyelőre – értelmünk felfogni képes” (J-Cl. Guillebaud, ib.). Így jutunk el talán korunk legnagyobb problémájához, amelyet XVI. Benedek pápa újra és újra megfogalmaz és keresi a kiutat belőle: meggyengült az emberi értelem pozitív erejébe, átlátó képességébe vetett bizalom. Ezt tette már elődje, II. János Pál pápa is, amikor a hit és értelem viszonyáról pápai tanítást, enciklikát bocsátott ki 1998-ban. A pápa elsősorban arra akarta újra felhívni a figyelmet – nemcsak a teológusokét, hanem minden keresztény figyelmét – hogy a hit és az értelem nem két egymást kizáró magatartás, hanem az emberi szellem két egymástól elválaszthatatlan szárnya, amellyel képes felemelkedni az igazság szemlélésére és szeretetére. XVI. Benedek még inkább hangsúlyozza, hogy a keresztények hite értelmes hit, amely képes magának az értelemnek is új látásmódot adni.

Szeretnék azonban most visszatérni a remény témájához. A keresztényeknek ugyanis nemcsak a hite, hanem a szeretete és a reménye is értelmes szeretet és értelmes remény. Péntek este Péter apostol 1. levelének felhívásából indultunk ki: „Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi tőletek.” (1Pt 3,15). A reménynek tehát oka van (logosz), amit így is fordíthatnánk: értelme. A bennünk lévő remény tehát értelmes remény.

Az értelemmel azonban, úgy tűnik, hadilábon állunk. Állandó kísértés az európai ember számára, hogy amikor értelemről beszél, akkor hűvös, távolságtartó megfontolásra gondol, amely kizárja az érzelmeket, hiszen azoknak a hullámzása bizonytalan, követhetetlen és kiszámíthatatlan. Mindnyájan ismerünk azonban olyan embereket, akikről érezzük, hogy egyszerre tudnak megfontoltak és megértőek lenni másokkal szemben, értelmi és érzelmi harmónia sugárzik róluk. Az evangéliumok alapján Jézust is így tudjuk igazán elképzelni. Szavai, gesztusai, tudatossága arról győz meg minket, hogy tudja, mi az élet értelme. Úgy tud szembesíteni életünk árnyoldalaival, hogy abban nem kényszert, hanem hívást és biztatást érzünk a változásra. Jézus tudja és érzi, ki mikor érkezik el a változásra. Jézus – éppúgy, mint Isten – remél mindenkiért. Talán felvetődik bennünk a kérdés, ahogyan már tegnap este, az irgalmas atyáról szóló példabeszéd kapcsán felvetődhetett: van-e értelme ennek a reménynek, amely mindenki üdvösségét magába szeretné foglalni, s ha igen, mi az?

A válaszunk ez: igen, Isten reménye, Jézus reménye értelmes, logikus, mert Krisztus maga az Értelem (amit mi Igének fordítunk), s akiről János evangéliumának bevezetője szól. „Minden őáltala – az Értelem által – lett, s nélküle semmi sem lett, ami lett.” Bármennyire is elhomályosodik bennünk ennek az Értelemnek a fénye, annyira mégsem homályosodhat el, hogy egy gyenge kis visszfény ne maradjon belőle. Ez tulajdonképp XVI. Benedek pápa reménye is, ti. hogy minden emberben, hívőben és nem hívőben, ott világít valami ebből az Értelemből, amely lehetővé tesz egy közös nyelvet a legkülönfélébb embercsoportok között. Ez az Értelem pislákol ott – reméljük mi is – az ember értelmes természetében és lelkiismeretében, amely – mint közös alap – minden erkölcsi rendnek és a békének az alapja.

Talán többen emlékeznek rá közületek, hogy a pápa 2006. szeptember 12-i regensburgi beszédét mohamedán körökben sokhelyütt félreértették és sokan már attól tartottak, hogy mindez közelebb visz a kultúrák és vallások közötti háborúhoz, amit az amerikai Samuel Huntington jósolt meg. Nem ez történt. XVI. Benedek bízott, remélt az értelem, a meggyőzés, a tisztázás erejében. S ennek legfőbb bizonyítéka tavaly decemberi törökországi útja lett, ahol együtt imádkozott Isztambul vallási vezetőjével.

Az értelem tehát képes a párbeszédre, s képes lassanként szembeszállni bennünk is a félelemmel. Ennek az Értelemnek – amit mi Krisztusban emberként ismerünk fel – az alapján merjük állítani, hogy vallási hovatartozástól, vagy nem tartozástól függetlenül is ki lehet jelenteni: a szeretet előbbre való, mint a személyes vagy közösségi önzés, az igazság szabaddá tesz, míg a hazugság, minden múló előnyével szemben is, előbb-utóbb megkötöz. Ez az Értelem az, amely igazán értelmessé teszi az életünket, amikor olyan értékeket csillant fel előttünk, amelyekről belátjuk, hogy érdemes fáradozni, ápolni, őrizni őket személyes és közösségi életünkben: a másik ember tiszteletét, életének, szabadságának, jogainak tiszteletét A reményünk pedig az, hogy nemcsak a keresztények, hanem a mi felfogásunkat nem osztó emberek is, újra az élet nagy kérdései felé mernek fordulni. Mindaz, aki értelmet keres életének, nem tesz mást, mint erősíti magában a reményt.

Szeretet. Keresztényként azonban nem állhatunk meg ezen a ponton. Isten Igéje, Isten Értelme, amikor megszólal a világban, mindezt Szeretetként teszi. Ezért kaphatta XVI. Benedek első enciklikája „Az Isten szeretet” címet, idézve az 1. János-levél híres sorát. A pápa, bármennyire is becsüli hívők és nem hívők közös erőfeszítését abban, hogy megtalálják a legnagyobb közös nevezőt az ember értelmes természetében és erkölcsi cselekvésében, arra hívta fel a keresztények figyelmét, hogy ez az értelmes alap számunkra nem egy elvont eszmét, hanem Isten személyes szeretetével való találkozást jelent. „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.” (Deus Caritas est, 1).

2. Jézus reménye – türelem

Ennek a találkozásnak, amely Jézusban ölt igazán személyes jegyeket, szeretném most egyetlen vonását kiemelni, a türelmet, amely visszavezet minket a mai evangélium második részéhez, a fügefáról szóló példabeszédhez, s visszavezet a három nap témájához is, a reményhez. Ezúttal úgy, mint Jézus reményéhez. A szőlős kert a választott nép szimbóluma (pl. Iz 5,7; Zsolt 80), amelyről gyakran panaszkodik az Úr: gyümölcstelen, terméketlen maradt. Jézus példabeszéde még inkább ki akarja fejezni Isten elégedetlenségét. A szőlőbe ültetett fügefa ugyanis drágának, becsesnek számított, mintegy a szőlőskert szívét is jelképezhette. Ha éppen a szeretett és dédelgetett fa nem hoz termést, az azt jelenti, hogy a nép szíve száraz, gyümölcstelen, terméketlen. Jogosnak tűnik tehát a gazda haragja: nincs értelme tovább tartani, érdemesebb kivágni. A vincellér azonban közbelép és haladékot kér. Nem túlzás ebben a vincellérben felismerni Jézust, aki a nyilvánvaló gyümölcstelenség ellenére is ad egy esélyt a fának, ad egy esélyt a megtérésre. Jézus, a vincellér türelemmel remél a fáért. Ez a türelem látszólag ellentmondásban van mindazzal, amiről az evangéliumi szakasz első része szólt: a megtérésre való sürgető felhívással. Ha Jézus haladékot ad, akkor talán nem is olyan sürgős ez a megtérés?

Valószínűleg másról van szó. Talán arról, amiről már tegnap este is szó esett. Istennek minden emberrel megvan a maga eljárásmódja. Tudja, hogyan cserkésszen be, hogyan ásson körül minket. Origenész, a III. századi nagy keresztény gondolkodó oikonomosznak, ökonómusnak, azaz gondviselőnek nevezi Istent, „aki ismeri a megfelelő időt, a helyes segítés módját, az előrehaladást és az utakat” (De Principiis, III, 1, 14). Talán éppen azért tudja mindezt olyan jól, mert emberként maga is megtapasztalta, hogy a változáshoz, a növekedéshez, a gyümölcsterméshez idő és türelem kell. S noha neki nem volt szüksége megtérésre, jól tudja, hogy ehhez is időre, türelemre van szükségünk. Türelemre, hogy lassan felismerjük mi az, amiben változnunk kell, s hogy ez a változás ne kérészéletű, hanem tartós legyen. Türelemre, hogy felismerjük, mi az, amin nem tudunk változtatni, s hogy lassan elfogadjuk azt, mint korlátot, amely nem bűnösségünkből, hanem teremtettségünkből fakad. S még egyszer türelemre, hogy lassan megkülönböztessük magunkban a változtatni valót és a változtathatatlant. Jézus reményének tehát legfőbb jegye a türelem, s talán ezt tanulhatjuk meg mi is tőle. Mindez nem von le semmit a megtérésre való felhívás radikalitásából. A megtérés folyamatába már most beállhatunk.

3. Az Egyház reménye

Ahhoz, hogy megfogalmazzuk magunknak, hogyan is tehet tanúságot az Egyház a benne lévő reményről, a feltámadt Jézusról, maradjunk egy pillanatra a fügefa példabeszédénél. A vincellér a fa gyökeréhez megy. Ösztönösen érzi, hogy a gyökerektől kell elindulni, újrakezdeni ahhoz, hogy a fa gyümölcsöt hozhasson. Amikor arra keresünk választ, hogy hogyan tehet hitelesebb és hatékonyabb módon tanúságot az Egyház a reményről, a Feltámadottról, érdemes talán a mustármagról szóló példabeszédre gondolnunk, ahol kezdetről, növekedésről, kibontakozásról van szó.

A rövid kis példabeszéd így hangzik: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van, de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai.” (Mk 4,30-32).

Az apró kis magból kinövő mustárfa – azt mondják kb. 2,5-3 m magasra nő – Jézus példabeszédében az Isten országáról szól. Isten Országa pedig sohasem azonosítható teljesen az Egyházzal. Az Egyház csak Isten Országának kezdete. Másodlagosan persze az Egyháznak is szimbóluma lehet ez a fa, amelyet ma talán nem úgy észlelünk, mint egy virágzó fát, hanem épp az ellentettjét, amelynek mintha nem lenne energiája a reményről tanúságot tenni. Persze nem a hivatalos nyilatkozatokról van szó, amelyekből sohasem hiányzik ez a tanúságtétel, hanem talán éppen belőlünk, akik az Egyház tagjai vagyunk. Mi van hát ezzel a mustárfával? Közel harminc évvel ezelőtt Ratzinger bíboros is felvetette ezt a kérdést, s egyik könyvében, A mustármag reményében így fogalmazott: „Igaz, a mustármagból kinőtt fa még itt áll, de úgy tűnik, ősziesen fáradt és lombtalan. Lassan és biztosan mintha kiszáradna. () Feltámad az aggodalom: úgy látszik, ennek a fának sincs különb sorsa, mint annyi másnak, amely a történelem folyamán felnőtt és újból kiszáradt. A fa áll, de nem látszik rajta a jövő ígérete. Reménytelen.” (A mustármag reménye, 12).

Kísértetiesen rímelnek ezek a sorok a ma esti evangélium fügefájával. Ez a leírás egyfajta kortünetet és életérzést közvetít, ami talán az elmúlt három évtizedben – az Egyház élete és tanúságtétele kapcsán – sok keresztényben felmerült. Ha azonban itt most megállnánk, akkor tulajdonképp értelmetlen volt ez a három este, sőt értelmetlen lenne az egész városmissziós célkitűzés, amellyel a hívők közössége a reményről és a jövőről szeretne tanúságot tenni kortársai felé.

Hol lenne hát a remény és a jövő? Nem annyira a fa talaj feletti részében, vagyis az Egyház intézményes megjelenési formáiban, amelyek mindig is ki lesznek téve a történelem viharainak, a kedvező vagy kedvezőtlen időjárásnak. A remény a mustármagban van, Jézusban, akiből kihajtott. Ennek a magnak a tulajdonsága, hogy elhalt, mégis élet fakadt belőle. Ezt a magot Isten szüntelenül és számlálatlanul szórja, újra és újra elülteti bennünk, akik már hiszünk, és olyanokban, aki látszólag csak véletlenül találkoznak vele a Szentírás lapjairól, akár egy tanúságtételből, akik addig legfeljebb csak hallottak róla, de addig még nem tapasztalták meg személyes szeretetét. A mustármag tehát újra és újra kihajt.

Egy kérdés marad hátra? Milyen lesz az új fa? Hatalmas, mint az elődje, amelyet megcsodálnak az arra járók? Ezt a kérdést Ratzinger bíboros is feltette magának 1979-ben a következőképpen: „Milyen lesz az Egyház 2000-ben?” A válasz – ami talán meglep – a következőképp hangzott: „A mai krízisből ezúttal is olyan holnapi egyház fog kibontakozni, amelyik sokat veszített. Kicsi lesz, kénytelen lesz sok mindent elölről kezdeni. Virágzása idején létesült épületeinek nagy részét már nem tudja megtölteni. () Az eddigiekhez viszonyítva sokkal inkább önkéntes közösségként jelenik meg, amelyhez csak egyéni döntéssel lehet majd csatlakozni. Mint kis közösség sokkal jobban igényli majd egyes tagjainak kezdeményezését. Bizonyára új hivatali formái is lesznek, és pappá fog szentelni különféle hivatásokban bevált keresztényeket is. Ily módon gondoskodik a sok kisebb egyházközségben, illetve összetartozó társadalmi csoportokban a rendes lelkipásztori munkáról. Emellett a főhivatású pap – mint eddig is – nélkülözhetetlen marad. De ezeknek a feltételezhető változásoknak a dacára az Egyház ismét és egész határozottan abban fogja a lényegét megtalálni, ami mindig is középpontja volt: A háromszemélyű egy Istenbe, Jézus Krisztusba, Isten emberré lett Fiába és Szentlélek soha meg nem szűnő segítségébe vetett hitben. A hit és az ima fog ismét a középpontba kerülni, és a szentségeket megint istentiszteletként éli meg, nem pedig mint a liturgikus alakítás problémáját.
() A folyamat hosszú és fáradtságos lesz. () De a sokféle leválás megpróbáltatása után a bensőségesebb és leegyszerűsödött Egyházból nagy erő fog kiáradni. Ugyanis abban az apróra megtervezett világban az emberek kimondhatatlanul magányosak lesznek. Majd ha Isten már egészen eltűnt, megtapasztalják teljes és borzasztó szegénységüket. Akkor majd a hívők kis közösségét mint valami egészen újszerűt fogják felfedezni, mint reményt, ami őket is érinti, mint választ, ami után titkon mindig sóvárogtak. Jelentékeny megrázkódtatásokkal kell számolni. De abban is egész biztos vagyok, hogy végül mi fog megmaradni. Nem a politikai istentisztelet egyháza (), hanem a hit Egyháza. A közéletben valószínűleg soha nem lesz olyan hatalom, mint a közelmúltig. De ismét fel fog virágozni, és az embereknek otthont jelent, ahol életet kapnak és a halálon is túlmutató reményt.” (138-140.).

Próbáljuk meg talán a mai estén megfontolni ezeket a szavakat. Végső soron nincs másról szó, mint amiről már az első este is szó esett, most nem annyira személyes életünk szintjén, hanem az Egyház közösségének szintjén: vagyis felfedezni és megélni a töredékesben az egészet, a kicsiben már ott lévő végtelent, a szerény kezdetekben és újrakezdésben a korlátok között jelenlévő Jézust, aki egyszerre növekszik bennünk és köztünk. Ez a türelemmel vállalt növekedés – amely felvállalja a kríziseket is, mint a növekedés feltételeit – hordozza reményünket, hogy „mindnyájan eljutunk – Pál szavai szerint – a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége.” (Ef 4,3) Krisztus teljessége nem más, mint a Feltámadott és a vele együtt feltámadottak közössége. Ez a remény végső horizontja.

BARTÓK TIBOR SJ

2011. október 30., Írások és Felvételek