Az üresség húsvétja

A szerző a jezsuiták Manréza lelkigyakorlatos házának igazgatója Dobogókőn. A noviciátus után lelkigyakorlatos képzésen vett részt Kanadában, majd a magyar jezsuiták noviciusmesterének segítője (szóciusa) lett. Jelenleg elsősorban imagyakorlatok tanításával és lelkigyakorlatok kísérésével foglalkozik. „Az üresség húsvétja” című írásában egy alapvető lelkiségi állapotról szól, amely elengedhetetlen a feltámadásba vetett hit igazi gyümölcseinek a megtapasztalásához.

Tudtam, hová megyek aznap. Utcai lelkigyakorlaton vettem részt, és az előző nap eseményei abba az irányba sodortak, hogy tudatosabban átéljem ürességemet. Már régen beláttam, hogy életem másoktól, és végső soron az Istentől függ. Meg is tapasztaltam ezt, de most erősebben szembesültem vele. A kiválasztott templomban elvégeztem imámat, és az üresség ízlelgetésével láttam a feladathoz. A bejáratnál talált szórólapból bögrét formáltam, eszközt, amely lelki ürességem jelévé lett. Jelévé annak, hogy nem lehetek elég magamnak, másokra szorulok. Hosszú folyamat volt, míg ide jutottam.

Leültem a templomlépcsőre, és egyelőre csak furulyáztam, ízlelgetve szerepemet, életemet. Nyilvánvaló volt, hogy így még inkább kiteszem magam másoknak. Küszködéssel járt, már régóta nem zenéltem, nem is vagyok profi furulyázó, de a törékenység vállalása benne van az ürességben. Valami csekélységet szerettem volna adni a járókelőknek. A lelkigyakorlat szabályait követve lehúztam a cipőmet. Nagyon tudatosan tettem, szinte kínosan, sejtve, hogy kemény próbának nézek elébe. Mezítláb még tudatosabbá vált annak vállalása, hogy életem az Isten kezében van. Bátortalanul újra elkezdtem furulyázni a sokat gyakorolt dallamokat. Valamiféle utcai zenésszé lettem… Eddig valahogy elviselhető volt. A nehézség akkor kezdődött igazán, amikor mindezek tetejébe a szórólapból készült papírbögrét is odatettem a lábam mellé. Nagyon szégyelltem magam, kimondhatatlanul kellemetlen érzés volt, de már nem volt visszaút. Játszottam a furulyán, anélkül, hogy felnéztem volna. Minden közelgő lépés belém hasított, és fellélegeztem, ha lassítás nélkül elkopogtak mellettem a cipők. Mit kezdek azzal, ha pénzt dobnak a bögrémbe?! Végtelenül megalázónak tűnt A jelenet sokszor megismétlődött. Egy idő után kezdtem megbarátkozni a szerepemmel, és mert senki nem vette komolyan a bögrét, könnyebbnek is tűnt. Volt, aki rám nézett, volt, akinek furulyázásom megtörte komor sietését, olyan is, akinek sikerült mosolyt varázsolni az arcára. Már nincs hiába, amit teszek, de azért még vártam… Teltek-múltak a percek, az órák. A bögre üres maradt. Mikor már-már vissza kellett térnem a csoporthoz a közös szentmisére, öröm is volt bennem meg valami csalódottság is. De végül is a kiszolgáltatottság átélésének akartam kitenni magam, és a tapasztalatnak, hogy saját magam ürességét nem tudom igazán betölteni. Furulyázgatásom utolsó lendületével már azon voltam, hogy befejezem, amikor észrevettem, hogy egy bácsi megáll az út túlsó oldalán, és figyel. Valamivel közelebb jön, ismét áll egy darabig, majd egészen közel lép. A szívem majd kiugrik a helyéről. Öröm és félelem egyszerre volt jelen bennem. Néhány centet tett a bögrémbe. Megköszöntem, amire így válaszolt: „Remélem, tudsz valamit kezdeni vele.” Ezt nagyon eltalálta, pontosabban nem is célozhatott volna! 60 év körüli volt, kissé ittas, orosz vagy talán ukrajnai. Váltottunk néhány szót anélkül, hogy fel kellett volna fednem kilétemet, majd elbúcsúzott. „Isten vele” – mondtam hálás szívvel. Meglepetésemre a kereszt jelét rajzolta felém, s még odaszólt: „Haraso” (szép). Nagyon megdöbbentem: ez áldás volt… És óriási lecke. Megértettem Bármennyire is nehéz volt kivárni, ott maradni üresen, kiszolgáltatottan, az Úr rám talált. Húsvéti tapasztalatot éltem át.

Az evangéliumok nem egyetlen utat mutatnak meg a feltámadt Jézussal való találkozáshoz. Inkább utakat. Beszámolóikban azt az üzenetet közvetítik, hogy alapvetően kiszámíthatatlan a vele való találkozás helye és mikéntje. Ha viszont azokra az eseményekre figyelnünk, amelyek a feltámadás után feltárják a Jézussal való találkozás körülményeit, talán kapunk némi eligazítást. Elsőként az üres sírral való szembesülést írják le. Ez húsvét első üzenete. Ezt a tényt nagyon sokféleképpen értelmezték az események résztvevői. Az üres sír láttán mi másra gondolhatott volna Mária Magdolna, minthogy elvitték a holttestet. Az őröket pénzen veszik meg, hogy egy logikusnak tűnő hírt terjesszenek. Mi lehetne egyértelműbb annál, minthogy ezt mondják: a tanítványai lopták el. A bezárkózott tanítványokat megzavarja az asszonyok elbeszélése, és csak képzelődésnek tartják szavaikat. (Lk 24,11) Péter és János azok az emberek, akiket nem hagy tétlenül az üres sír híre. Meg akarnak győződni a tényekről. Odafutnak. Péter csak az üres sírt látja, János viszont a tények mögé lát, a szív látásával megérti az eseményeket. Valami összekapcsolódik benne. Mivel ő jelen volt a sírbatételnél, jól tudta, miként helyezték Jézus testét a lepelbe. Elképzelhető, hogy a leplek elhelyezése egyértelművé tette számára, hogy a testet nem lopták el. Valami olyat láthatott, ami azonnal meggyőzte. A feltámadt Jézusnak nyilván nem volt szüksége arra, hogy testét kigöngyölje a lepelből, hanem a feltámadt test törvényszerűségével mintegy áthatolt rajta, akár a zárt ajtón. A fizikai világ törvényei nem akadályozták ebben. És a lepel tanúskodhatott arról, ami valójában történt. János számára ez túlmutatott a fizikai látáson, és eljutott a hitre: „látta és hitt.” (Jn 20,8) János titka, hogy nemcsak néz, hanem lát is Ez olyan lehet, mint amikor megállok az úton, az erdőben, és egy pillanatra csak azt szemlélem, ami ott van. Minél tovább állok egy helyben, annál több mindenre felfigyelek, annál több minden megmutatkozik. Valahogy így van ez az életünkkel is. Ha meg tudunk állni, és szemlélni tudjuk életünk eseményeit, valami többet is megsejthetünk a puszta tényeken túl, olyan nyomokat, amelyek emlékeztetnek Valakire…

De miért is van az, hogy húsvét első eseményei az üres sír körül forognak? Miért lehetett fontos az üres sírral való találkozás? Miért is történt így minden? Hiszen Jézus megtehette volna, hogy rögtön megjelenik az őt keresőknek, és ezzel megspórolja számukra az üres sír keltette rémületet. Valójában mi lehet ennek az üzenete? Térjünk vissza Mária
Magdolnához, aki az üres sírbolt előtt szomorkodik. Először rémülten elfut a tanítványokhoz, de aztán visszamegy, és ott marad, mint aki vigasztalódni akar, aki kivár. Annak az embernek a bizalmával szemléli az ürességet, akiben nem aludt ki a remény. Talán az élet ürességét szemléli, amit nem tudunk kikerülni, amivel előbb-utóbb szembesülünk. Azt az
ürességet, amikor átéljük tehetetlenségünket, amikor nem tudjuk az eseményeket úgy irányítani, ahogy szeretnénk, amikor semmibe nem tudunk kapaszkodni. És ez az üresség az emberi élet szerves része. Ha belátom és elfogadom teremtményi mivoltomat, akkor azt is be kell látnom, hogy függök. Életem középpontja nem bennem van, hanem Istenben. Tőle függök. Ez a teremtmény üressége. Mint teremtménynek nincs hatalmam arra, hogy magamnak biztosítsam a végső boldogságot, hogy teljessé tegyem az életemet. Jézus maga is ezt az ürességet vállalta, amikor emberré lett. A filippi levél himnusza gyönyörűen megragadja ezt az igazságot: „Ő mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,6.7) A kiüresedés, és az ürességben való megmaradás végigvonul egész életén. Ezt bizonyítja születése, amikor kisgyermekként teljesen ráhagyatkozik környezetére. Ennek nyomára találunk a megkísértés történetében, amikor a kísértő rá akarja venni, hogy töltse be az emberi élettel járó ürességet. Ez az üresség van jelen a kereszten, amikor hallgatnia kell a tömeg gúnyolódását: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40) És ez az üresség jelenik meg a halálában. Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik, ez az üresség ajándékot hordoz. Ezt igazolja a feltámadás eseménye, amikor az Atya feltámasztja Jézust a halálból, a legnagyobb ürességből, és visszaajándékozza neki az életet.

Ha türelemmel kitartatunk az ürességben, és várunk, míg az élet megjelenik, megtapasztalunk valamit a feltámadás igazságából. Sőt megtapasztaljuk, mennyire igaz, hogy Jézus élete bennünk történik. Reményt adhat ehhez a téli csupasz fák türelme, amellyel várják a tavaszt. Anélkül, hogy valamit is tehetnének, a tavasz jön, és minden kizöldül. Ez ajándék, mint ahogy az életben oly sok minden ajándék. Csupán türelemmel ott kell maradnunk. És ha képesek vagyunk kivárni, bizalommal várakozni, ránk talál az élet. Jézus ígérete önmagáról, hogy harmadnapra feltámad, nekünk is szól. Akár ma is megtapasztalhatjuk, amikor az általa nekünk ajándékozott remény átalakítja jelenünket, ürességünket. Ez Mária Magdolna tapasztalata, amikor türelemmel kivár, és szívét nem fordítja el az ürességtől. Itt szólítja nevén őt a „Kertész”.

A húsvéti eseményekben valamiért nem azonosítható be egyértelműen a feltámadt Jézus. A tanítványok, akik elegendő időt töltöttek vele ahhoz, hogy akár mozdulatai alapján is felismerjék, időnként bizonytalanságban maradnak. Ez is ürességet jelent. A látszat nem mindig támasztja alá, hogy valóban az Úrral van dolguk. A Tibériás tavánál történt
csodálatos halfogás után sem egyértelmű a jelenlévőknek, hiszen „senki sem merte megkérdezni: »Ki vagy te?« Tudták ugyanis, hogy az Úr az.” (Jn 21,12) A bizonytalanság közepette van egy belső bizonyosságuk. Ehhez kell hozzászokniuk, tapintásuk, tekintetük át kell, hogy alakuljon, és a szívükre kell hallgatniuk, mely azt mondja, hogy „az Úr az.”
A lelkigyakorlatok során az emberek gyakran megkérdezik, hogy lehet megtudni, hogy az imában megjelenő gondolatok, az evangéliumi események szemlélésében megjelenő képek Istentől vagy tőlük vannak-e. A megkülönböztetéshez egy hármas kritériumot érdemes fi gyelembe venni: Az adott gondolat, kép, történés (1.) kapcsolódik az életemhez, (2.) ígéretet hordoz, és (3.) nincs ellentétben a Szentírással. Ha ez folyamatosan tapintható, az értelem kétkedése egy adott ponton megadja magát a szív tiszta látásának. Ne feledjük azonban, hogy az apostolok csak fokozatosan nyíltak meg a feltámadás tapasztalatának, meg kellett tapasztalniuk Jézus jelenlétének átalakító erejét. Ebben a tapasztalásban nem tudták felmutatni a világnak magát a feltámadt Krisztust, sokkal inkább az életükben bekövetkezett változás bizonyította, hogy magatartásukban, felfogásukban valami átalakulás történt. Kaptak egy benső erőt, ami a világ szemében kudarcnak számító életvitelükben is megőrizte békéjüket, és az élet belső lendülete, dinamikája tapinthatóvá vált környezetük számára.

Húsvét után átalakító erővel találkozunk, amely nem a tanítványoktól indul ki. Amint Jézus is ajándékba kapta vissza életét az Atyától (ezt a görögben a „feltámasztatott” szó passzív alakja jelzi), úgy a tanítványok is ajándékba kapják az életet. Még a legcsüggedtebbek életében is fordulópont áll be. Először a sír ürességéről kell tudomást szerezniük,
később a feltámadt ÚR jelenlétét is megtapasztalhatják, aki áthatol a zárt ajtón. És ez az átalakító erő ma is jelen van, működik, nem maradt a múlt fogságában. Krisztus ma is élő, ma is továbbszövi kapcsolatunkat vele és egymással, akkor is, ha van, amikor csak az üres sír tényét szemlélhetjük. Isten azóta is felkínálja szelíd jelenlétével az új életet, az
örömöt, a békét, ahogyan a húsvéti örömének zengi: „Jézus Krisztus visszatérve a sírból, az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét”. E fény által sok minden láthatóvá válik az üres sírban, ha bele merünk tekinteni és szemlélni, amit az otthagyott leplek indítottak el a világ történetében, a mi történetünkben, az én történetemben Amikor együtt ünnepljük közösségeinkben az Úr ünnepét, a vasárnapot, emlékezve húsvét titkára, nemde egészen új módon tapasztaljuk a feltámadt Jézus jelenlétét? Mitől is lenne egyértelmű, hogy világszerte milliók gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek Isten legnagyobb szabadító tettéről? És amikor a templomban köszöntjük egymást a béke jelével, nemde a feltámadt Krisztust érintjük? Nyilván sokkal kiterjedtebb ez a jelenlét, de ha a nézésen túl a látás ajándéka is megadatott nekünk, akkor az ÚR jelenlétét érzékelhetjük mindebben. Ha néha elbizonytalanodunk is, hogy egyházunkban, közösségünkben, kapcsolatainkban valóban az Urat érintjük-e, a szív tiszta látásával eljuthatunk az apostolok szelíd bizonyosságára, mely azt kívánja, hogy kimondjuk: „Az Úr az.”

Vizi Elemér SJ

2011. október 30., Írások és Felvételek