Lelkigyakorlatozóink írták – Margit n.

Engedtem az ösztönzésnek, hogy beszámoljak a májusi személyesen kísért lelkigyakorlatomról. Még a januári tervezésnél 3 fő szempontot határoztam meg. (Melyek közül csak egy teljesült). Első szempontom volt, hogy az legyen a kísérőm, aki tavaly volt. A helyszínen tudtam meg, hogy – a kevés jelentkező miatt – ő nincs ott, és egy számomra ismeretlen jezsuita atya lett a kísérőm. (Aki szintén jónak bizonyult).

Az időjárással kapcsolatban arra számítottam, hogy május közepén már szép, tiszta tavaszi idő lesz, nem csúnya, hideg, esős, ködös, mint tavaly. Sajnos olyan hideg, esős, és ködös volt az idő, hogy a házban egy napra be is kellett fűteni. Csak a harmadik kérésem teljesült: A fák már szép zöldek voltak. (Tavaly ugyanis még az erdő is téli álmát aludta) Alig kaptam meg valamit abból, amit terveztem, de sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Különösen azért tartom fontosnak ezt a lelkigyakorlatot, mert nemcsak a szentírási részeken keresztül szereztem új tapasztalatokat, és kaptam új indításokat, hanem mert megtapasztaltam a természet átformáló erejét. Harmadik alkalommal voltam Dobogókőn lelkigyakorlaton, és megszoktam, hogy – akár zuhogó esőben is – járjam az erdőt. Ezek azonban csak napi többszöri, rövidebb séták voltak. Nem egyfolytában eltöltött, hosszabb idő egyedül a természetben. Most azonban az atya az utolsó délután arra biztatott, hogy picit módosítsak az időbeosztásomon, és meglephetem magamat valami újjal. Az Úr egy 3 órás természetbeli sétával ajándékozott meg, számomra eddig ismeretlen útvonalon a Zsivány Sziklák felé. Az indulástól számítva kb. 20 perc telhetett el, amikor megláttam egy nagy fehér kutyát az út szélén üldögélni. Én annyira megijedtem (számomra ő személyesítette meg minden félelmemet), hogy megálltam, és visszafordultam, gondolva: „Hát, ennyi lett mára a sétából…” (Tavaly is megtörtént, hogy kóbor, vad, ugató kutyák hallatán nem mertem elmenni a kilátóhoz.) Az én nagy fehér kutyusom azonban észrevett, felállt, és elkezdett futni utánam. Nem volt mit tenni, elkezdtem magamat nyugtatgatni: „Jó kutyus. Nem bánt a kutyus. Nem kell félni a kutyustól.” Amikor utolért, megfordultam, hogy folytatom eredeti útvonalamat. Ő is megfordult, és lihegve, szorosan a nyomomba eredt. Félve tekintgettem hátrafelé a lábszáramra, attól rettegve, hogy mikor harap bele. Hogy ezt megelőzzem, inkább előre engedtem, és elkezdtem vele társalogni. Aztán már meg-meg simogattam a buksiját. Ő pedig válaszul – egy óvatlan pillanatban – megnyalta a kezem. Egyre jobban megszerettem. Elkezdtem vele beszélgetni: Sajnáltam, hogy ilyen hosszú utat vállal miattam. Biztosan éhes, vagy szomjas. De kár, hogy nincs nálam ennivaló. Vajon hogy hívhatják…stb. Közben észrevettem, hogy egyre csodálatosabb erdőrészeken megyünk keresztül, és mintha kevesebb lenne bennem a félelem. Amikor valami furcsa zajt hallottam, a kutyus rögtön futott megnézni, hogy mi az. Ő lett az én védelmezőm. Amikor egy részen az erdőből kifelé haladtunk 4 hatalmas vad kutya ugatott egy kerítés mögött. Én kuncogtam magamban, amikor láttam, hogy a védencem félve mellém bújik és én meg elkezdtem nyugtatgatni: „Ne félj kutyus. Nem bántanak a mérges kutyák. Én megvédelek” Többször is eltévedtünk. Én ugyanis örömömben elfelejtettem nézni a jelzéseket. Volt, amikor a kutyus mutatta meg a helyes utat. Történt azonban, hogy egyszer nagyon előre futott, – és én irányt változtattam anélkül, hogy utána kiáltottam volna, (persze, a nevét se tudtam.) és sajnos elveszítettük egymást. Nagyon sajnáltam, hogy búcsúzás nélkül váltunk el egymástól, és hogy nem köszöntem meg neki a védelmet. Az egyik kereszteződésnél találtam egy másik jelzést, és – nagy meglepetésemre – egy új útvonalon gyorsan hazataláltam. Ami még a 3 órás séta alatt történt, azt nehéz leírni. Az elején még szavakkal imádkoztam, később csak a gondolataim voltak Istennél. Az utolsó szakasznál azonban gondolataim se voltak, csak mintegy kilépve magamból: a látvány káprázata, boldogsága, és elragadtatás. A séta hatása is óriási volt. Ez volt a lelkigyakorlat csúcsa és koronája. 3 óra alatt a bensőm teljesen kicserélődött, megtisztult, könnyűvé vált. Olyan volt, mint egy vérátömlesztés. A világ is megváltozott körülöttem. Kellett egyfolytában 3 óra egyedüllét a természetben ahhoz, hogy el tudjak szakadni a bennem levő gondoltatoktól, érzelmektől, és – teljesen kilépve magamból – át tudjam a bensőmet engedni a természet átformáló erejének. Másnap reggel első utam nem a megszokott irányba, – a kápolnába, – hanem a természetbe vezetett, melybe úgy lépte „be”, mint egy szentélybe. A nagykilátó felé vettem az irányt. Amikor két kutyussal és a gazdájukkal – akik más irányból jöttek – egyszerre értem a kilátóhoz, a meglepetéstől felnevettem. Az egyik, – egy nagy barna kutyus – örömmel futott felém. Úgy körbeugrált, mintha régi ismerőse lennék. (Pedig vele még sose találkoztam). A másik kutyust, – amely meg volt kötve, (ezért nem futhatott felém) – azonban jól ismertem, mert ő volt az előző napi védelmezőm. A gazdinak, – egy hölgynek – elkezdtem magyarázkodni, hogy miért is szeretném megsimogatni a nagy fehér kutyusomat… Mindez a jó Isten Humora, Szeretete és Gondviselése volt a számomra, aki nemcsak a Szentíráson keresztül üzent, és érintette meg többször is mélyen a szívemet, hanem a természetben, érzelmeimen és élményeimen keresztül is szólt hozzám. Hála legyen az Úrnak a lelkigyakorlat minden kegyelméért! Szívből kívánom, hogy mindenki megtapasztaljon valami hasonlót!

2011. december 20., Lelkigyakorlatozóink írták