Nagyböjti Triduum I.

Nagyböjti Triduum – „Reményt és jövőt adok nektek.” Előkészület a 2007. szeptemberi városmisszióra. Jézus Szíve Lelkészség – Jezsuiták. 1085 Bp. Mária u. 25. 2007. március 9. BARTÓK TIBOR SJ
2. rész, 3. rész

I. A remény története

„A hit, amit legjobban szeretek, mondja Isten, a remény. A hiten nem csodálkozom. Nem is csodálatos. Úgy tündöklöm teremtésemben. A napban, a holdban és a csillagokban. Minden teremtményemben. () A férfiban és társában, a nőben. S főként a gyermekekben (). A szereteten, mondja Isten, nem csodálkozom. Nem is csodálatos. Ezek a szegény teremtmények olyan szerencsétlenek, hogy hacsak nincs valakinek a szíve kőből, lehetetlen nem szeretnie egyiknek a másikat. () Fiam is úgy szerette őket. Testvérük, a fiam. Olyan nagyon szerette őket. De a reményen, mondja Isten, azon csodálkozom. Még én is. Mert az csodálatos. Hogy ezek a szegény gyerekek látják, mint folyik a világ, és azt hiszik, holnap jobban folyik majd. Látják, mint folyik ma, és azt hiszik, holnap reggel jobban folyik. Ez meghökkentő, s ez minden bizonnyal kegyelmünk legnagyobb csodája. Ezen én magam is csak ámulok. () A remény, mondja Isten, az ámulatba ejt. Hogy szinte magamhoz sem térek. Ez a semminek látszó kis remény. A remény, ez a kicsi lány.” (Ch. Péguy, A Második Erény Misztériumának Pitvara, részlet. Ford.: Rónay György)

Ezeket a meglepő sorokat egy olyan férfi írta két évvel az I. világháború kitörése előtt, akinek bőven volt oka a reménytelenségére. Házassága krízisbe kerül, hitét elvesztve eltávolodik az Egyháztól, majd amikor újra közeledik hozzá, jobbára elutasítással találkozik. Eltávolodik pártjától is, a francia szocialista párttól, míg végül az 1914-ben kirobbant világháború első áldozatai között hal meg a la marne-i csatában. Charles Péguy-ről, egy XX. század eleji francia drámaköltőről van szó, aki több művében is visszatér a reményre, különösen a Második Erény Misztériumának Pitvara c. drámakölteményben. „A remény, mondja Isten, az ámultba ejt.” S Péguyvel talán mi is megérezzük, hogy a remény – ez a megfoghatatlan magatartás – minket is ámulatba ejt. Honnan van az, hogy életünk legmélyebb pontján is hordozunk magunkban egy aprócska lángot, hogy talán nincs minden elveszve, s a holnap jobb lesz, mint a ma és a tegnap volt? Ha ez a láng kialszik, akkor valóban nem marad más hátra, mint a kétségbeesés. Talán minket és sok kortársunkat is megkörnyékező életérzés, ami ha tartós állapottá válik, akkor értelmetlennek tűnik egész életünk.

Nem véletlen, hogy az értelemvesztés, az élet legnagyobb kérdéseinek, a „honnan jövünk, hová megyünk és miért vagyunk itt?” kérdések elhomályosodásának korszakában a budapesti városmisszió mottójául ezt az idézetet választotta az előkészítő bizottság: „Reményt és jövőt adok nektek.” (Jer 29,11). Budapest az ötödik állomása annak a városmisszió-sorozatnak, amely 2003 nyarán Bécsben kezdődött, 2004-ben Párizsban, 2005-ben Lisszabonban, 2006-ban Brüsszelben folytatódott, s amely 2007 szeptemberében Budapesten kerül megrendezésre. Hogy miért is ez a városmisszió, arra sokféle válasz született már, egy előkészítő füzet is megjelent ezzel kapcsolatban. Ennek a triduumnak nem az a célja, hogy közvetlen módon belekapcsolódjon az előkészítésbe. Ezt a Jezsuita Rendtartomány és munkatársai részéről a Horánszky utcai Párbeszéd Háza vállalta magára. Célunk talán az lehetne, hogy ezen a három estén megpróbáljuk magunkban tudatosítani, hogyan is állunk mi a reménnyel, amiről tanúságot szeretnénk tenni nemcsak a városmisszió alatt, hanem általában keresztény életünkben. Ez a tanúságtétel ugyanis nemcsak egy hét, hanem egy egész keresztény élet kihívása, ahogyan ezt Péter apostol első levelének egyik felhívása megfogalmazza: „Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok annak, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi tőletek.” (1Pt 3,15). Ezen a három estén arra szeretnénk rátekinteni, hogy:
(1) Mi is a remény története a Szentírás tanúsága alapján, s személyes életünkben?
(2) Milyen megtisztulásra van szükségünk ahhoz, hogy remélni tudjunk magunkért és másokért?
(3) Mi a remény legnagyobb kihívása, akadálya ma? Milyen remény jellemzi Jézust és milyen az Egyház reménye?

Ezen az első estén nem kerülhetjük el, hogy ne vizsgáljuk meg egy kicsit a városmisszió mottójául szánt mondatot, amely egy Jeremiás könyvéből vett (s kissé átalakított idézet). A mondat szövegkörnyezete érdekes. Jeremiás leveléről van szó, amelyet a már Babilonban hurcolt zsidókhoz intéz. „Így szól a Seregek Ura: Munkálkodjatok annak a városnak békességén, ahova fogságba vittelek titeket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is. Mert én ismerem a gondolatokat, amelyeket gondolok rólatok – békességre és nem veszedelemre vonatkozó gondolatokat, amelyeket gondolok rólatok, hogy jövőt és reményt adjak nektek.” (Jer 29,4-11).

Az ószövetségi nép fogságban van Számkivetésben Mégis, ebben a száműzetésben is vele az Isten, aki arra szólítja fel, hogy munkálkodjon annak a városnak és vidéknek a békéjén, ahová száműzetésbe került. Az Egyház mintegy megörökli ezt a paradox helyzetet: beleépül egy társadalomba és kultúrába, hiszen tagjai az aktuális társadalomban születnek és az éppen uralkodó kultúra sajátosságait alól nem vonhatják ki magukat, ugyanakkor az Egyház önazonosságának végső horizontja nem a kultúrában vagy a társadalomban, hanem Istenben van elrejtve, s éppen ezért tud társadalmak és kultúrák felett átívelni, sokkal inkább nemzetközi lenni, mint bármely más emberi kezdeményezés.

Pál apostol levelei és a Jelenések könyve is arról győz meg minket, hogy az Egyház helyi közösségei magukon viselik egy adott nép, város sajátosságait, de az Egyház valósága mindig több ennél. S talán épp ezért van az, hogy az általa képviselt értékek idegenné is tehetik a társadalom nagy része számára. Ez azonban nem keserítheti el az Egyházat, mert arra van hivatva, hogy
– a világban legyen, sőt dolgozzon és éljen ezért a világért. A Gaudium et Spes zsinati dokumentum vallja, hogy az Egyház bensőséges kapcsolatban áll az emberiséggel: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben.” (GS 1).
– ugyanakkor arra van hivatva, hogy Jézus értékeit és gondolkodásmódját tegye láthatóvá a világban: „Azokat az érzéseket tápláljátok magatokban, amelyek Krisztus Jézusban is voltak” (Fil 2,5).
– arra van hivatva, hogy Jézus élete folytatódjon benne, aki szerette a világot, társakra talált ebben a világban, de megtapasztalta a gyűlöletet is.

Hogyan lehet ezt a paradox helyzetet megélni? Csak egy bizonyos feszültségben, a reményben, amely sokszor csak éppen annyi, mint egy kis rügy, egy hajtás, amit bárki letörhet – ez is Péguy megfogalmazása -, de ami újra és újra kihajt

Ezen az első estén szeretnénk azonban a remény történetét végigjárni: (1) először felvázolni, hogy mi is az a hiány az ember szívében, amely lehetővé teszi, hogy a remény megszülessen. (2) Aztán végigkövetni a remény útját a választott nép történetében, (3) végül rámutatni arra, hogy mi is a keresztény remény sajátossága.

Ígéret

Az ember megtapasztal magában egy alapvető hiányt, amelynek a tökéletes betöltését csak egy tőle nagyobb lénytől várhatja. Keresztény felfogásunk alapján Isten maga tesz ígéretet ennek a hiánynak a betöltésére. A remény tehát mindig egy ígéretre irányul. Ennek az ígéretnek a lényege, hogy maga Isten lesz az ember társa és beteljesedése. Louis Lallement (XVII. sz.) ezt így fejezi ki: „Szívünkben van egy űr, amit az összes teremtmény sem tudna betölteni. Ezt egyedül csak Isten képes betölteni, aki kezdetünk és végünk. Isten birtoklása betölti ezt az ürességet és boldoggá tesz. Az Istentől való megfosztottság ürességérzetben hagy minket és boldogtalanná tesz.” (Doctrine Spirituelle, 1) Isten ígérete és a mindennapi élet között azonban szakadék tátong Az egyik oldalon az ígéret, amely növeli bennünk a bizalmat és a bátorságot. A másik oldalon, ahonnan el kell indulnunk, megtapasztaljuk a félelmet, a szorongást, bűnösségünket, életünk hétköznapi kihívásait stb. A két oldal között feszül egy híd, amely maga a remény A remény nem tesz úgy, mintha nem lenne félelem, mintha nem lenne szorongás, szomorúság, bűntudat bennünk Nem feledkezik el a valóságról. Ugyanakkor nem feledkezik el az ígéretről sem. A híd feszül, feszültséget jelent; a reménykedő ember ebben a feszültségben él: nem tesz úgy, mintha minden békés, nyugodt és kiegyensúlyozott lenne. S nem tesz úgy sem, mintha Isten békéjét, nyugalmát és egyensúlyát lehetetlen lenne megtalálni, megélni olykor-olykor.

Megkérdezhetem tehát magamtól: őrzöm-e magamban korlátaim és szorongásaim közepette azt az istenvágyat, amely erősebb, mint az életem árnyoldalival való szembesülés nehézsége, vagy tekintetem nem merem egy kicsit följebb emelni saját magamnál?

A remény a Szentírásban

De mit is jelent a remény a Kinyilatkoztatásban? Tegyünk egy sétát a Szentírásban, hogy felfedezzük a remény néhány sajátosságát.

2.1. Teremtés – bűnbeesés – Ábrahám meghívása.

A bibliai remény a bűnbeeséssel kezdődik. Isten ígéretet tesz az embernek, hogy nem hagyja magára, hanem felemeli elesettségéből egy kései utódjában (Ter 3,15). Az ígéret Ábrahám történetében válik központi jelentőségűvé: Isten földet és utódot ígér annak az Ábrahámnak, aki – Isten hívására – elhagyta ősei földjét, vagyis vándorlóvá és hontalanná tette magát Istenben bízva; és utódot annak az Ábrahámnak, akinek egészen idős koráig nem született gyermeke. A föld és az utód ígérete két olyan szimbólum, amelyből kiindulva talán megértjük, mire is irányul végső soron a bennünk lévő remény.
Föld. Az a hely, ahol otthon vagyok, ahol megvethetem a lábam, amit a magaménak mondhatok. Vágyaink természetes szintjén a föld emberi egzisztenciánk, megélhetésünk szimbóluma. A szimbólum ma kevésbé beszédes, mert környezetünk állandó helyváltoztatást, költözést, rugalmasságot, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodást követel. De éppen az újra és újra megtapasztalt gyökértelenségben vágyik az ember még erősebben olyan befogadó környezetre, amelyben otthon érezheti magát. E környezet iránti vágy reményünk természetes szintjéhez tartozik.
Utód. Ábrahámnak nincs gyermeke. A magtalanság a korabeli ember számára azt jelentette, hogy neve és nemzetsége halálra van ítélve. Az utód iránti természetes vágy ráirányítja figyelmünket egy bennünk lévő még mélyebb vágyra. Az utódban öröklődnek az arcvonásaink, a gesztusaink, valamiképpen folytatódik az életünk. A gyermekvágy végső gyökerében azonos az örök élet vágyával. Nem véletlen, hogy ahol az egyik válságba kerül, ott a másik is csorbát szenved. Az örök élet vágya azonban olyan mélységes módon belénk van oltva, hogy még perverz formáiban is felfedezhető: a géntechnikai manipulációk, amelyek az embert megfiatalítani, vagy a halált legyőzni igyekeznek, végső soron erről az örökélet-vágyról tesznek tanúságot. E vágy mögött pedig van egy még mélyebb vágy, ami a remény végső célja. Örök élete csak Istennek van, aki tehát örök életre vágyik, kikerülhetetlenül arra vágyik, hogy istenné, istenivé legyen. Ezzel pedig el is jutottunk az ember létének paradoxonához: arra hivatott, hogy örök életűvé, istenivé váljon, de ezt a megistenülést nem képes magának semmiféle technikai fejlettség szintjén megadni. Mert ez csak a halálon át érhető el, s egyedül Isten képes istenivé tenni az embert. Minden más próbálkozás előbb-utóbb csődöt mond.

Izrael története azt beszéli el számunkra, hogyan is neveli Isten előbb közösségi, majd személyes szinten a népet arra, hogy belássa: reménye beteljesedése nem emberi eszközöktől és szövetségektől függ, hanem egyedül a kiválasztó Úrba vetett bizalomtól. Kövessük végig röviden, mi jellemzi ezt a reményt.

2.2. Izrael reménye

Isten jelenléte népe körében. Maga Isten és országa, aki/amely meg fog jelenni népe körében és fénye vonzást gyakorol minden népre és nemzetre. Erre utal Izajás próféta, amikor egy távoli jövő képét villantja fel könyve elején: „Szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek. Odamegy számos nép, és így szólnak: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk.” (Iz 2,2k.)
A helyreállítás, a megújulás reménye. Izrael azonban gyakran elhagyja a Szövetséget, hűtlenné válik, ellenségeinek kezébe kerül, majd száműzetésbe: reménye ilyenkor a szabadulásra, Isten megváltó közbelépésére, a helyreállításra és a megújulásra irányul.
Az új szív reménye. Ez a megújulás egyre inkább szükségessé tesz egy bensőbb, mélyebb átalakulást, a szív megtérését és átalakulását. Éppen itt tapasztalja meg Izrael a legnagyobb kihívást: az új szívet és új lelket nem tudja magának megadni, kialakítani, csak Istentől remélheti. Ezekiel és Jeremiás szavai arról tanúskodnak, hogy az Úr ígéretet tesz erre az új szívre, sőt arra, hogy saját Lelkét ülteti majd az emberbe (Jer 31,31-34; Ez 36,22-32). Akkor tud csak Izrael igazán az Úr törvényei szerint járni. Egy új gondolkodási és cselekvési alapelvre van tehát szükség, amely tökéletesen Isten ajándéka, de ami ugyanakkor tökéletesen az ember mozgatórugójává képes válni.
A Messiás reménye. Isten jelenlétének ígérete, a megújulás és az új szív reménye hozzákapcsolódik egy isteni küldött eljöveteléhez, aki Dávid fia lesz, Izrael pásztora, Emberfia
Bármelyik szempont kerül is előtérbe, Izrael reményének mindig ugyanaz az alapja. Isten szeretete, választása, hűsége. Isten nem népe érdemei miatt cselekszik, hanem mert Ő örökké hű marad a Szövetséghez, amit egyszer a kiválasztott emberrel kötött. Mindez még erőteljesebben domborodik majd ki az Újszövetségben: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”- mondja Jézus (Jn 15,16). Szent Pál ugyanerre utal az 1Kor 1,26-31-ban: „nézzétek csak meghívásotokat, testvérek: nem sok a bölcs test szerint, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő”
2.3. A remény az Újszövetségben

Isten jelenléte Jézusban. Jézus tanításában nem jelenik meg a remény kifejezés. Éppen azért nem, mert ő maga, tanítása nem más, mint Isten üdvözítő jelenléte népe körében, az a jelenlét, amelyet a választott nép századokon át remélt. Ez a jelenlét – minden csoda, gyógyulás stb. ellenére – diszkrét. Annyira, hogy Keresztelő János is felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e, akinek el kell jönni, vagy mást várjunk?” Jézus a messiási ország jeleivel válaszol, amelyek megvalósulóban vannak körülötte: „A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” (Lk 7,22k.) A csodák talán feltűnőek, de az igazi jel maga Jézus, a benne jelenlévő Isten, ezért mondhatja: „Boldog aki nem botránkozik meg bennem.” Azaz, boldog, aki ebben a véges emberi egzisztenciában felismeri Isten végtelen szeretetét. Boldog, aki a töredékben észreveszi az egészet, az elpusztíthatóban észreveszi az elpusztíthatatlant.

Jézus felismerése, a beteljesült remény felismerése nem könnyű. Kortársai számára sem. Sokan látták Jézust test szerint, mégsem látták benne az Igét, fejtegeti már egy III. századi keresztény gondolkodó. Jézust igazán látni, azaz felismerni benne Isten végleges küldöttét, nos mindez új látásmódot kíván, ami a megtérésből és a hitből fakad.

Jézusban felismerni Isten jelenlétét számunkra ma talán ezt jelentheti: felismerni a töredékesben, a kicsiben azt, hogy Isten már munkálkodik. Így rákérdezhetek arra: szemléletmódomban tükröződik-e, hogy Isten jelenlétét a kevésben, az egyszerűben, az éppen hogy csak bontakozóban igyekszem felfedezni, vagy biztos, megkérdőjelezhetetlen jelekre, feltűnő dolgokra vágyom?

A kikerülhetetlen kereszt. Az új látásmód, az új gondolkodás- és cselekvésmód azonban az apostolokban is csak lassan kezdett kibontakozni.
A húsvét-esemény irányítja rá igazán figyelmünket a remény igazi nagy problémájára, ami végső soron végességünknek, korlátainknak legradikálisabb megtapasztalása: a halál. Szó esett már róla, hogy a posztmodern ember egyik legnagyobb kísértése, hogy technikai eszközökkel elodázza a halál tényét. Sokszor azonban kacérkodik is vele. Jézus sem nem kacérkodik a halállal, sem ki nem kerüli. Azt akarja magára venni, amiben az ember leginkább rászorul a megváltásra. Ezt pedig nem puszta szolidaritásként teszi, hanem mint a bűnös helyére lépő ártatlan. A halál tudatos vállalásával Jézus tudatosan rombol le hiú reményeket és vállalja, hogy a hozzá legközelebb állók megbotránkozzanak benne. A közelállókban bizonyára megfogalmazódott az, amit a remény földi beteljesedésének nevezhetnénk, s ami végső soron a mi elképzeléseinkhez és mércéinkhez szegezi Isten terveit. Jézusban itt a messiási ország, előbb-utóbb mindenki felismeri ezt, Izrael megszabadul elnyomóitól és egy igazi földi mennyország állampolgárai lehetnek. Jézus azonban másra készíti elő tanítványait: „Felmegyünk Jeruzsálembe Az Emberfiát a főpapok és farizeusok kezébe adják Megölik” (cf. Mt 20,18k.). A Getszemáni kertben pedig nyíltan kijelenti: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem”. (Mt 26,31)

Jézus halála és halálának módja valójában szembesít azzal a ténnyel, hogy a remény nem tudja és nem akarja minden áron kikerülni a keresztet. A remény – hogy Isten legyen életünk mozgatórugója – megtisztulásra szorul bennünk, s ez a tisztulási folyamat időnként fájdalmas dolgokkal szembesít. A beteljesedettnek hitt remény összeomlik, s ott találjuk magunkat a másik végletben, ami a reménnyel ellentétes magatartás: a kétségbeesésben. Ez az a lelkiállapot, amely a tanítványokat is eltöltötte Jézus halálakor. Jézus nem kímélte meg őket ettől a krízistől. Úgy tűnik, egyenesen szükséges volt ez a krízis ahhoz, hogy egy új remény születhessen bennük.

Az emmauszi tanítványok szeme csak a feltámadás után nyílik meg igazán. Ehhez azonban az szükséges, hogy szembesüljenek a maguk torz megváltóképével, végső soron a reményről alkotott helytelen felfogásukkal: „mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt” (Lk 24,21) – földi eszközökkel.

Új remény. Az új remény a Feltámadottal való találkozásból fakad. Ezeknek a találkozásoknak a kezdeményezője kizárólag Jézus. Az új, megtisztult remény nem abból áll, hogy a régit, a kialudtat felélesztjük. Isten egészen újat akar kezdeményezni. Aki a folytonosságot biztosítja, Jézus személye, de új, egészen szokatlan módon. Jézus nem visszatér, hanem előre megy, de oly módon, hogy a régi és az új világ között nyit egy utat, amely ő maga, s amely valamiképpen járhatóvá válik. Hogyan?

Az első keresztényeknek szembesülni kell azzal, hogy az Úr feltámadása után jelenlétének új csatornái vannak. Jelen van az igehirdetésben, jelen van az eucharisztikus lakomában, jelen van az imádkozó közösségben, s jelen van a másik emberben, különösen a rászorulókban. Ehhez a jelenléthez társul a Lélek jelenléte, akit Jézus megígért, s aki az Egyház közösségét vezeti. Az Egyháznak azonban számolnia kell azzal, hogy Jézus és a Lélek jelenlétének új csatornái éppen annyira diszkrétek, mint amilyen Jézus nyilvános működése volt. A kereszténység nem más, mint egy út, amelyen találunk jeleket, útjelzőket Jézus második eljövetele felé, de a beteljesedés még odább van. Itt nyílik meg igazán a keresztény remény hídja, amely Jézus két eljövetelét köti össze. Ami már most a miénk lehet, az egy új látásmód, ami még nem a miénk, az a tökéletes látás. „Homályban és tükör által látunk” – mondja Szent Pál éppen az 1Kor levél Szeretet-himnuszában, ahol egymás mellé állítja a hitet, a reményt és a szeretetet. „Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogyan engem is ismernek. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,12k.). A Zsidó levél szerzője pedig még szorosabbra vonja a hit és remény kapcsolatát, mert azt írja: „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk.” (11,1).

3. A remény születése – az ima

A remény tehát keresztény reményként sem hagyja maga mögött azt a magatartást, amire már az Ószövetségben is szüksége volt az embernek: a bizalmat, a türelmet és a várakozást. Valljuk persze, hogy Jézus és Jézus Lelke szüntelenül munkálkodik bennünk, az Egyházban és a világban, és várjuk, hogy ez a munkálkodás egyszer beteljesedik. De mi van addig? Az ember újra és újra szeretné megtapasztalni, hogy hite nem csak értelmi és akarati ráhagyatkozás Istenre, hanem élő valóság, megújuló találkozás, dialógus, esemény. A remény tudja ilyen valósággá varázsolni a hitet. A remény sem tud azonban csak az utolsó nagy találkozás vágyából élni, hanem újra és újra megerősítésre szorul. Minden nap szüksége van arra, hogy újraszülessen. Hol történhet meg ez az újjászületés? Segítségül hívom ismét Péguy-t, aki Az Aprószentek misztériumában a következőképp fogalmazza meg a remény helyét:

„Én vagyok a Három Erény Ura, mondja Isten. A Hit hűséges hitves. A Szeretet buzgó anya. De a remény egészen kicsi lányka. Én vagyok az Erények Ura, mondja Isten. A Hit az, aki századokról századokra helyt áll. A Szeretet az, aki századokról századokra szétosztja magát. De az én kis reményem az, aki minden áldott reggel fölkel. A Hit az, aki századokról századokra kifeszül. A Szeretet az, aki századokról századokra föloldódik. De az én kis reményem az, aki minden áldott reggel jónapot mond nekünk. () Én vagyok az Erények Ura, mondja Isten. A Hit az, aki századokról századokra virraszt. A Szeretet az, aki századokról századokra virraszt. De az én kis reményem az, aki minden este lefekszik és minden reggel fölkel és igazán nagyon jól alszik. Ennek az erénynek az Ura vagyok, mondja Isten. Az én kis reménységem az, aki minden este elalszik gyerekágyában, miután imádkozott szépen, és minden reggel fölébred és fölkel és megújult tekintettel imádkozik.” (Rónay György fordítása).

Péguy költeményéből úgy tűnik, hogy a remény születésének, életének helye az ima. A reményt szimbolizáló kislány imádkozik reggel és este, s ebből az imából születik az ereje, hogy jó reggelt tud kívánni mindenkinek. A bizalom, a türelem és a várakozás, ez a hármas magatartás, amely a remény kísérőjelensége egészen sajátos módon valósul meg az imában. Istent türelemmel és bizalommal várni – ez lenne az ima. És ez a türelmes és bizalomteli várakozás lenne a kerete, közege annak, amely Jézus érkezésének két formája – a történelmi és a történelem végi – között biztosít egy harmadikat: Jézus érkezését az imádkozó ember lelkében. Ha a remény az imából táplálkozik, talán fontos, hogy felfedezzük, mint is jelent Jézusnak ez a közbeeső jövetele a hívő és imádkozó ember lelkében. Jézus első érkezése diszkrét volt a történelemben, ez a második, amely az imádkozó ember lelkében történik, talán még inkább diszkrét, észrevétlen. Szent Bernát így beszél erről:

„Bevallom egész egyszerűen, hogy az Ige meglátogatott, ráadásul elég gyakran. Jóllehet igen gyakran betért hozzám, soha nem éreztem jövetelének pillanatát. Azt éreztem, hogy velem van, vagy emlékszem, hogy velem volt; néha megéreztem előre, hogy majd jönni fog, de érkezésének és távozásának pillanatát soha nem éreztem. Hogyan jött, vagy ki által? Nem tudom”. (Az Ige látogatása)

Ez az a jelenlét, amire az ember mindig is vágyott és mindig is vágyik: Isten jelenléte bennünk, amely előkészíthető, de soha ki nem sajátítható. Jelenlét, amelyet mint vigasztalást érzékelünk, de ami még nem a végleges. Ha kisajátítani akarjuk, akkor elveszítjük, tespedtség és szomorúság vesz erőt rajtunk. Isten azonban – szerencsére – ezáltal is nevelni tud. Újra visszavezet a reményhez, amely a várakozás, a türelem és a bizalom magatartásába helyez. Szent Bernát mindezt így fejezi ki – s ezzel szeretném befejezni:

„Ha tespedtség, szomorúság és undor vesz rajtad erőt, ne veszítsd el bizalmadat, s ne add fel lelki életed szándékait. Keresd inkább annak a kezét, aki támaszt adhat. Kérd, hogy vonjon magához (cfr. Én 1,3-4) egészen addig, míg kegyelme által visszanyered futásod gyorsaságát és örömét. Akkor elmondhatod: „Törvényeid útján futottam, Te kitágítottad szívemet” (Zsolt 119,32). Amíg a kegyelem nálad van, örülj neki. A kegyelem azonban Isten ajándéka, ne hidd, hogy örökös jogon birtokolod, mintha bárki is biztosíthatna arról, hogy soha nem veszted el. Épp ellenkezőleg, alighogy Isten elveszi rólad egy kicsit a kezét és az ajándékot, bátorságod elvész és elborít a szomorúság. Amikor eltölt a kegyelem, ne mondd, hogy „Soha nem rendít meg semmi”, hogy aztán ne kelljen a zsoltárossal együtt nyögve mondanod: „Te elfordítottad arcodat és én megrendültem” (Zsolt 30,7-8). Ha okos vagy, kövesd inkább a Bölcsesség tanácsát: „A rossz napokon ne feledkezz meg a jókról, vigasztalásod idején pedig ne feledkezz meg a boldogtalan pillanatokról” (Sir 11,27). Így aztán, amikor erősnek érzed magad, ne gyökerezz meg a biztonságérzetben, hanem kiálts Istenhez a prófétával együtt: „Amikor megfogyatkozik erőm, Te ne hagyj el engem” (Zsolt 71,9). A megpróbáltatás idején, ismételd ezt, hogy bátorságra lelj: „Vonj engem magam után; s keneteid illata után sietünk” (Én 1,4). Ha így cselekszel, nem fogy el reményed a baj idején, sem az óvatosság a boldog napokon. A kiszámíthatatlan idő sikerei és kudarcai közepette is megőrzöd lelked biztos egyensúlyát, mint az örökkévalóság képét. Minden időben áldod majd az Urat, s egy imbolygó világ kellős közepén megtalálod a békét, ami rendíthetetlen. Lassan megújulsz Isten képére és hasonlatosságára, akinek a nyugalma örökké tart.” (XXI. Homília az Énekek Énekéről, 4,6)

A mai este – talán nemcsak a szentmise utáni rövid csend, hanem akár egy csendes félóra otthon – alkalom lehet arra, hogy végig gondoljam: mi az én reményem története?Azok a vonások, amelyeket a Szentírás elénk tár, jellemzik-e valamiképpen az én reményem történetét? Isten jelenlétének ígérete, az új szív iránti vágy, Isten hűségében való bizalom, Isten felfedezése a kicsiben és a töredékesben, az esetleges kereszt és az újjászületett bizalom formálta-e valamiképpen reményem történetét? Talán meg is fogalmazhatom magamnak: életem jelenlegi szakaszában mit jelent számomra a remény?

BARTÓK TIBOR SJ

2011. október 30., Írások és Felvételek